Budapest, 1978. (16. évfolyam)

3. szám március - Sőtér István: Bútorok iskolája

Öcsémmel A szegedi piarista gimnáziumban anyám, nagyanyám, mindig ezen a néven emlegettek, s én csak idővel fedeztem fel, hogy nem a regényíró viseli egy bútor nevét. Tapasztalatlanságunkban ezek a bútorok csupa talányt és feladatot jelentettek. Maguk közölték, mi mindenre tartanak még igényt, tőlük tudtuk meg, hogy hiányoznak a székek és a csillár — a lakkozott, modern bútorok pedig azt az otthonosságukat, melyet első teázásainknál még hiánytalannak éreztünk, egyszeriben elvesztették. A régi bútorok fájának természetes és alig észrevehető szépsége, a faragott asztallábak, a kulcslyukak csontból kiesztergályozott kerete, a régi kulcsok csipkefeje, a meleg, erezett furnérozás, mely minden darabon más árnyalatú volt, a bútorok belső, sűrű csapolása: mindez olyan heves vonzalmat keltett bennünk a fa természeti mivolta iránt, hogy a piros lakkozást szegényesnek és hamisnak találtuk. Elfedni a fa egyéni erezését: micsoda kíméletlenség: A fa erezete és színe: a fa arca is — többé nem akartunk arc nélküli bútorok közt élni. A régi bútorok pedig folyamatosan közölték velünk tanításukat: már függönyre is igényt tartottak, mert a csupasz ablaktokok durva ládákként emelkedtek a kecses bútorok fölé. A bútorok leckéje játékba csapott át: szenvedélyes lakberendezőkké váltunk. Ezt a játékot, a bútorok játékát sohasem tudtuk megunni, s a felismerés, hogy a rendelkezésünkre álló teret életünk színpadává, ízlésünk képévé rendezhetjük be, otthonunknak új értelmet és fontosságot adott. Minden tárgy elhelyezése felelősséggel és gonddal is járt, de még több örömmel. A bútorok úgy átfonták életünket, mint egy eleven folyondár, s elküldtek bennünket a régiségkereskedések magasabb iskoláiba. Még h^ vásárolni nem tudtunk is, képzeletünk a látottakat annyira feldolgozta, hogy lassanként bútorismerőkké váltunk. Ezek a régi vagy csak régibb darabok még az üzleti összevisszaságban is megőrizték egyéniségüket, mintha különféle virágok lettek volna, melyeket csak átgondoltan szabad csokorba kötni, mert egyébként nem csokrot, hanem egy marék gazt szedtünk velük. Néha hosszabb távollétre volt szükségünk, hogy a lakásba belépve valami hibát, téves elhelyezést észrevegyünk. Festők vehetik így észre képük kompozíciós hibáját, s a mi lakásunk is olyan kép volt, melyet sohasem lehetett befejezni. Egy-egy bútordarab kiegészítő tárgyakat igényelt, sőt kituszkolta a meglevőt, s dörzsölt és furnérozott bútoraink a színesre lakkozottakat végül is kiközösítették a lakásból. A költő versben fejezi ki énjét, szobájában azonban bárki ugyanúgy kifejezheti. Goethe említette egyszer Eckermannak, hogy a sivár szobákhoz azért ragaszkodik, mert a kényelmes szoba ellustítja, tehát kielégíti, s ettől ő tudatosan óvakodik. Ugyanakkor igényt tartott több kényelemre is, mert többet vállalt, mint más emberek. Ez a kijelentése talán nem a lakásra vonatkozott, hanem a kiszolgálásra, a munkatársakra, akik ügyeinek intézését segítették. A Wilhelm Meister könyvtárszobája eszményien berendezett házban kapott helyet, az inasok kis kosarakban a kért könyveket és metszeteket épp oly gondosan szállítják, mint a frissítőket. Annak a kornak fényűzése a rend volt, rend pedig csak zárt világban valósulhat meg. A rend jutalma a zártság, s a rendért a zártságot kell árként fizetni. A rendjükre talált bútorok is zártságot teremtettek, és ez megfelelt a régi várnegyed tágabb zártságának. Zárt világ: otthonok világa — a régi várnegyed ilyen értelemben nem is zárkózott, inkább teljes volt. Mi több: a valóban bezárkózott paloták kiütöttek belőle, mert a negyed teljessége békés volt és szerény. Épp olyan szerény, mint házunk három utcára nyíló földszinti üzletsora: mindegyik üzlet különálló kis világ, a maga küzdelmeivel és tragédiáival. Országunk történelmét hamarább tetten érhettük volna ezekben a boltocskákban, mint a minisztériumokban vagy a főhercegi és a kormányzói rezidenciákban. A Tárnok utcai sarok tejüzlete mellett a kis illatszertár még bélyegsorozatokat is árusított, s tulajdonosai a mi félemeletünkön laktak, fiatal házaspár kisfiúkkal, félrevonultan és szorongón, ellenségesnek érzett közegben. Ok tűntek el elsőnek a házból, negyvennégy nyári napjaiban, s kis lakásukat tüstént lefoglalta a legfelső emelet ötszobás bérlője, a nyilas hírlapíró, hogy közelebb kerülhessen a légoltalmi pincéhez. Ugyanő másodiknak tűnt el lakóközösségünkből, karácsonyi gyertyagyújtáskor, miután kitartásra buzdító vezércikkét nyomdába küldte. Ezt a cikkét már a pincében olvastuk el. A földszinti üzletsor valamennyi boltosa eltűnt azóta, és sohasem láttuk viszont az őszhajú hölgyet, akinek trafikjában naponta négy mirjam cigarettát vásároltunk, s a kis helyiség egy úri dohányzószoba kényelmére is törekedett, duruzsoló vaskályhával, asztalka két oldalán karszékekkel és a kikölcsönözhető detektívregények polcával. Ellentéteként a felső Tárnok utca trafikjának, melyben kopár falak közt fekete, zord hölgy sértődötten szolgált ki. Szobáink alatt a betonpadlós üzlet fűszerese kora hajnaltól futkosott, hogy régimódi, fiókos árurekeszeit megtölthesse liszttel, gyertyával, mogyoróval, mákkal, 5