Budapest, 1978. (16. évfolyam)

1. szám január - Tamás Ervin: Sopron

Tamás Ervin Szerény város. Azzal csábít, amije van — akit nem érdekel egyedülálló tája, ódon épületei a szűk utcák két felén, a hirtelen nőtt terek, a vidám virágok a régmúltat idéző házak ablakaiban, nos, az álljon tovább, mert Sopron nem egyezkedik a harsánysággal, árleszállitáson nem veheted meg egyébként ingyen és bőkezűen adott titkait. Szívesen veszi hátára a kíváncsi barangolókat, súgva mutatja meg nekik rejtelmes különösségeit, városi csodáit — de csak annak, aki nem a kiáltó különcségek híve. Ihlet kell Sopronhoz. Áhítat. Cseppnyi tegnapot kínál, finoman a mához igazítva, a múltat a jelenhez formálva, szinte hiba nélkül. Nincs ízléstelen neonreklámja, falat eltorzító, aránytalan kirakata, a belvárosból ki merték tiltani a város vezetői a gépkocsiforgalmat — a történelem és ne a négy kerék kalauzolja benne az idegeneket. Ehhez adva vannak a feltételek, mert különös gondosság, mély városszeretet érleli ezt a fajta — sajnos, nem mindenütt tapasztalt — törődést. Sopron szerénysége olyan erény, amelynek hiányát csak később fogják tapasztalni nyurgára nyújtott kisváros-társai. Szeretjük kedvenceinket míshoz hasonlítgatni. Külföldi országok nagyhírű helyeihez illesztjük a mieinket — sokszor nem értem, miért. Van magyar Athén, Róma, magyar tenger — Sopron a magyar Salzburg. Jaj, de szép város is az a Salzburg! S de szép város Sopron! Leginkább azonban Sopronhoz hasonlít. Belbecs a belvárosban Dr. Csatkai Endre, Kossuth-díjas művészettörténész Sopronról írt könyve nélkül aligha indulhat útjára a városban a vándor. A soproni tudós „tanító-mester módján" tárja elénk a település kincseit, s bár a halál 1970-ben elragadta Sopronból, otthonából — könyve kezeskedik örök soproniságáról. Régészeket híva a tanúk padjára több ezer évvel megy hátra az idő országútján, hogy bebizonyítsa: ezen a vidéken már az őskorban is laktak emberek. Az első A tűztorony URBANIZÁLÓDÓ ORSZÁG Sopron