Budapest, 1977. (15. évfolyam)

2. szám február - Mucsi Ferenc: A februári forradalom magyarországi hatása

Mucsi Ferenc A februári orosz forradalom 1917 kora tavaszán érkeztek az első hírek az oroszországi — elsősorban pétervári — „nyugtalanságokról", a cári kormány elleni tüntetésekről. Március 14-én jutott el a hír Budapestre: kct nappal előbb (az Oroszországban akkor még érvényben volt Julián-naptár szerint: február 27-én) megdöntötték a kormányt, s a cár maga is lemondásra kényszerült. Néhány nap múlva kibontakozott a kép: a forradalmat ellentétes érdekű osztályok hajtották végre, és céljaik csak egy pontban: a cárizmus megdöntésének szükségességében találkoztak. A cári kormány, amely a harmadik éve folyó világháború terheivel egyre nehezebben boldogult, különbékét akart kötni, hogy mentse hatalmát, hogy erejét befelé, a növekvő elégedetlenség, a forradalmasodé munkás- és katonatömegek ellen fordítsa. Ezzel szemben az imperialista orosz burzsoázia a szociális feszültség levezetését a háború szervezettebb folytatásával és mielőbbi győztes befejezésével remélte elérni. F.hhez el kellett távolítania az útból a tehetetlen, korrupt cári rendszert. A forradalmat valójában megvalósító munkások és katonák céljai ezzel ellentétesek voltak. Ők a cárizmus megdöntésével a békét akarták elérni, s egyben az orosz birodalom olyan demokratikus átalakítását, amelyben a dolgozó tömegeké a döntő szó. Ezeket az ellentétes érdekeket fejezték ki a március közepére kialakult sajátságos hatalmi viszonyok: az orosz imperialista burzsoázia hódító céljait képviselő Ideiglenes Kormánynak, és a hatalom másik pólusának: a békét és demokráciát képviselő munkás- és katonatanácsok rendszerének kialakulása. A közöttük kibontakozó harc szabta meg Oroszország további fejlődését. Küzdelmük nagy hatást gyakorolt az egész világháború további menetére, a hadviselő országokra, köztük is elsősorban a háborúban leginkább kimerült Magyarországra. A cárizmus bukásáról, a kibontakozó forradalomról érkező híreket a magyar kormány átengedte a háborús cenzúrán. Arra számított, hogy a csüggedő uralkodó osztályokban és az elégedetlen dolgozó tömegekben az „ellenséges" birodalomban kitört forradalom azt a hitet kelti, hogy Oroszország meggyengült, és így remény nyílik a háború győztes befejezésére. Ezt az álláspontot nyíltan ki is fejezte a kormányhoz közel álló Az Újság: „A pétervári felfordulásban abszolút örvendetesnek és biztatónak a felfordulást üdvözöljük, mely gyengíti az ellenséget." A soviniszta Budapesti Hírlap, Rákosi Jenő lapja, hasonlóképpen azt fejtegette, hogy Oroszországnak „békét kell vásárolnia szomszédaitól, hogy belső zavarait leküzdhesse". Ugyanezt a reményét fejezte ki a Pesti Hírlap is: Oroszországban „a belső bomlás megakadályozza a külső kapcsolatokban való energikus fellépést". Tehát a februári forradalom meggyengítve az ellenséget — meghozhatja az annyira áhított győztes békét, az ellenség letiprásának, kifosztásának nagy lehetőségét. Az oroszokkal kötendő győztes béke azonban belpolitikailag is hasznosítható: legalábbis részben levezeti a tömegek békevágyát. Ugyanezek a cinikusan megnyilatkozó lapok tehát - az „egyszerű olvasóhoz" szólva az orosz forradalmat „a béke első hírnökeként" üdvözölték (Budapesti Hírlap)-, azt írták, hogy „nincs a világnak az a cenzúrája, amely elfojthatná a népek béke iránti vágyódását" (Az Újság)-, Tisza István lapja, az Igazmondó is „a béke reménysugarának" nevezte a forradalmat. A békeszólamok a háborús kormánylapokban nem voltak véletlenek. A hadifogoly-levelezés cenzúra bizottsága — a levelek tíz- és tízezreinek elemzése, összegezése alapján — egyre határozottabb hangon jelentette havi összesítőiben, hogy „az alsóbb néposztályok körében" rohamosan növekszik a békevágy. „Semmi sem érdekli őket anynyira, mint a béke lehetősége"; „a lakosság körében örömmel üdvözölték az orosz forradalmat, mert ezzel közelebbnek látják a békét''; „a vágyódás a béke után általános . . . hol rejtetten, hol nyíltan jelentkezik, de csaknem mindig megfigyelhető" olvashatjuk a jelentésekben. Ezt a hangulatot tükrözte a Népszava, a Szociáldemokrata Párt központi lapja is, amely több Bokányi Dezső beszél 1917. május 1-én (A képek eredetije a Legújabbkori Történeti Múzeum tulajdonában) vezércikkben, s az orosz forradalmat elemző írásaiban első helyre szintén a béke megteremtésének lehetőségét helyezte. „Az orosz forradalom — írta például március 21-én — megszabadította Európát a cárizmus fehér rémének szégyenétől és veszedelmétől . . . megnyitotta egy nagyra hivatott, lenyűgözött nép előtt a fejlődés korlátlan lehetőségeit . . . s közelebb hozta e földrész megkínzott népei számára a békét." „A hatalom ottani új birtokosa, az imperialista nagyburzsoázia talán még féktelenebbül hódító kedvű, mint a cárizmus volt - írta más helyütt a Népszava. — De mögötte és mellette ott a szervezett nép, amely nélkül sohasem juthattak volna hatalomhoz, s . . . amelynek akarata ellen nem viselhetnek végeláthatatlan háborút." Hasonló szellemben írtak a haladó polgári lapok: a függetlenségi Magyarország, a polgári radikális Világ. Jászi Oszkár az orosz forradalomban szintén a közeli béke lehetőségét üdvözölte. Ő is, mint a Szociáldemokrata Párt vezetője, Garami Ernő, az orosz forradalmat egyben az ország demokratikus átalakításának nagy lehetőségeként fogta fel. A Népszava cikkek sorozatában bizonyította, hogy az orosz forradalom valójában csak akkor lehet a béke kiindulópontja, ha a központi hatalmak imperialista kormányai nem veszélyeztetik a forradalom vívmányait, ha támogatják a szovjetek békekezdeményezéseit, ha támadásukkal nem kényszerítenek védelmi háborút az orosz forradalomra. Ennek pedig az a feltétele — mint ezt a Szociáldemokrata Párt 1917 áprilisában hatósági engedély nélkül megtartott „bizalmas kongresszusa" is kifejezte határozatában —, ha Magyarországon (s a központi hatalmak országaiban általában) a háborúért felelős kormányokat lemondatják, s az általános választói jog alapján létrejött demokratikus kormányokat alakítanak. Ezek a kormányok kellő garanciát nyújthatnának az orosz forradalmi kormánynak s az antant többi államának is arra, hogy a központi hatalmak népei nem akarnak „győztes békét", nem akarják az „ellenség" teljes leverését, hanem készek a háború tárgyalásos, „igazságos" befejezésére. Ezen a korántsem forradalmi, inkább reformis-Kunfi Zsigmond beszédet mond a Városháza udvarán, 1917. június 8-án