Budapest, 1977. (15. évfolyam)

2. szám február - Vargha Balázs: Moldova György és a folklór

san illeszkedő s azért ingatag párhuzamnak az volna a föladata, hogy előkészítse az idegen öngyilkosságát. Összetöreti magát a filmregény végén a sínpusztító géppel. Segédgéppé, a romantikus „mordály és gyilok" új változatává lefokozva túlságosan praktikus hatású az önmagában még példásan hátborzongató szerkezet. Bár az írói megoldás itt még nem teljes értékű, bizonyos, hogy a vasút — hivatalosan szólva — veszélyes üzem, azaz emberölő és öngyilkosságra inspiráló szerkezet, ahogy azt Moldova MÁV riportjai reálisan bemutatják, minden irodalmias konstrukció nélkül. Már egy korábbi rajzában — Gázlámpák alatt című kötetében — szembenézett a vasúti grand güignollal. A Rákosrendezőn egy személyvonat belefutott kövekkel rakott tehervagonokba, 1951-ben. Jenei bácsi mondja el ezt, akinek kislányunokája ott halt meg, a szeme láttára. „Minden haragunk a forgalmista ellen fordult. Fent az üvegfalú irányítóbódéban nem találtuk, felhánytunk a környéken minden épületet, így akadtunk rá végül a lámparaktár polcai mögött. Mintha ma is látnám: negyvenév körüli, szemüveges nő volt, esetlenül állt rajta a vasutas egyenruha. Kiráncigáltuk a lámpák mögül a sínek közé, az emberek ordítva rázták orra előtt az öklüket, és mutatták a halottakat. A nő sírt, kezeit tehetetlenül széttárta, és megesküdött, hogy szabályszerűen járt el: a szemafort vörösre állította. Senki sem hitte el neki, még a vasutasok sem, a fűtő vallomása döntött, akit ölben hoztak oda a lámpakamra elé, ő viszont arra esküdött meg, hogy a szemafor zöldet mutatott. Akadt két-három ember a tömegben, aki azt mondta át kellene adni a nőt a bíróságnak, de o többség elsodorta őket. Ott akasztották fel a vasúti őrház falára." Népítélet — s igazságtalan. Mert kiderült: a beázott vezeték rosszul továbbította a jelzést. Ezért visz Jenei bácsi minden évben engesztelő virágcsokrot Rákosrendezőre. Bármennyire valószínű ez a rémtörténet, Moldova György már mint mesét adja tovább. Városi népmesét. A városi folklórral kapcsolatban néprajzosainknak nem egészen tiszta a lelkiismeretük. Munkásfolklórnak mondják, ami nem az, csupán buzgó dilettánsok szerzeménye. Viszont a munkások valódi folklórját nem ismerik. Börleszk Moldova György volt az első, aki felfigyelt a MÁV-nál dívó közlekedési mondásokra, szólásokra. Ilyeneket idéz riportjaiban: ,,A vasutat nyáron a gaz tartja össze, télen a fagy." Egy mozdonyvezetőre, aki a kilométerpénz bűvöletében él: ,,T/'z forintért egy sánta bolhát elhajtana Miskolcig." Minden üzemben, minden műhelyben megteremnek hasonlók. Az író csak figyelmeztet; a gyűjtés már nem az ő dolga. Érdekes volna összehasonlítani, pontosan lejegyzett szövegek ismeretében, hogy miben különböznek a hiteles, ma is százszámra termő kőbányai legendáktól a Gázlámpák alatt című kötet történetei. Annyit máris sejthetünk, hogy az olyan nagyobb szatirikus kompozíciók, mint a Joszif Sztálin szárnyvasút, már Moldova írói műhelyében szerkesztődtek. Bár ennek a fantasztikus technikai kriminek is bizonyosan megvolt az előképe a MÁV történetében. Nem is kellene sokat keresgélni a vasútvonalak térképén, hiszen tudnivaló, hogy az írónak éveken át Komló volt a kutatási területe, sőt (mintha csak ama gázlámpák alatt mesélnék ezt) edzője volt Komló futballcsapatának. Szatírában persze minden másképpen hangzik, mint egy szakszerű vizsgálati jelentésben. De az egykori voluntarista politika — szelíden szólva — melléfogásairól nem készültek annak idején elemzések. S valószínű, hogy a gazdaságtörténészek sem tudják már rekonstruálni, hol mennyi tervszerűtlenséget és pazarlást termettek a tervutasítások. Az utókor így a szatíráknak — eléggé ritkás — sorából tudhatja majd meg, mi mindent lehetett (és kellett!) megcsinálni azokban az években. Kis részlet a Joszif Sztálin szárnyvasút történetéből: ,,...o földmunkák befejezése után egy ideiglenes, úgynevezett provizor-vágányt fektettünk le, ezen szállítottuk a betongyűrűket, szálvasakat és a többi pályaépítési anyagot. Rendes körülmények között, mielőtt a végleges vágány a helyére kerülne, felszedik a provizorvágány sínéit és tartozékait, de a Joszif Sztálin szárnyvasútnál erre sem jutott idő, már november közepén jártunk, és még mindig hátra volt a munka nagy része. A fogtechnikus (az építés vezetője! V. B.) úgy rendelkezett, hogy a munkatempó érdekében a provizorvágányt ott kell hagyni a helyén, a gépek majd földet hordanak fölé, és erre fektetik rá a végleges síneket. Ott álltunk és néztük, hogy takarja be a göröngyökbe fagyott föld a vágányt, hogy pusztul el örökre ez a milliós érték. Este a tűznél, míg a bográcsban fövő üres rizslevest néztük — hol volt már a naponta háromszori hús és bor, még az ételszállító teherautóinkat is elvitték —, azon tűnődtünk, hogy megbüntetnek-e majd ezért a pazarlásért valaha is valakit? De úgy látszik, a siker mindent igazol, a szárnyvasút a határidő előtt két nappal elkészült, december huszadikán este vezetőink kalapszámra kapták a kitüntetéseket éi a pénzjutalmakat." Kőbányai éjszakák Moldova szemrebbenés nélkül elegyíti a szülőföld-lírát és a groteszk anekdotákat, mikor Kőbányát írja. A már emlegetett Éjszakai villamos története így kezdődik: „Éjfél körül jár, most a legsűrűbb a sötétség Kőbánya felett. Ha valaki kiállna az út közepére, és kitárná a karját, úgy tűnne, mintha roppant terheket tartana. De nem áll ki senki, az utcákon nem járnak emberek. Az autóbuszok és a villamosok is rég leálltak, csak egy nappal nem használt, viharvert villamoskocsi: „a Bánatszekér" köti össze Kőbányát a Körúttal. A vonal elején, amíg elszórt házak, kukoricaföldek és vasúti átjárók között halad a villamos, csak falkába verődött kutyák loholnak át a kocsi előtt, de ahogy elhagyja az Élessarkot, és beépültebb környékre ér, az alvó utcák és terek között már felbukkan egy-egy emberarc." Kik az éjszaka alakjai? Egy-egy andekdotahős. Fernandel, a szemüveges rendőr, aki valamikor követségi épületek előtt posztolt, de ott unalmában azzal szórakozott, hogy az őrbódé mögül kiugorva ráijesztett a járókelőkre. „Aztán egy öregemberre kiabált rá, aki a szívéhez kapott, és a boncolásnál kiderült róla, hogy ő a konzul." Vigyázz, olvasó! Ugratnak! Hogy a szívszélhűdésben meghalt járókelő éppen az a konzul volt, akire ennek a Fernandelnek kellett vigyáznia — ezzel a fölismeréssel nem várják meg a boncolást. De a kőbányai anekdotákat, sztorikat, trufákat, mondákat nem logikusan szokták fogalmazni, hanem hatásosan. S ami igaz, az igaz, első pillanatra sokkal meggyőzőbb így, tömören: a szívéhez kapott, és a boncolásnál kiderült róla, hogy ő a konzul." Pontosan azt a vicctípust követi, amelyik két összetartozó, de időben távoli motívumot fog egybe. Például: X. Y. „gyufával nézte meg, hogy van-e benzin a tartályban. Részvétlátogatások mellőzését kérjük." Egy másik figurája az éjszakának: Bencsura, a szállítómunkás, aki „nem nézhet meg vígjátékot rendes mozielőadáson, mert minden viccen úgy nevet, hogy azt hiszik, szándékosan botrányt akar csinálni, és kivezettetik a rendőrrel". Ezért befizet száz forintot, s maszek vetítésen néz filmet a kultúrház kis mozitermében, tíztől éjfélig. A Szentháromság pusztulása című kisregény, amelyet szerzője is ponyvaregénynek minősített, egy bűnöző-szentháromság vakmerő vállalkozásáról szól: maszek államosítást hajtanak végre rendőregyenruhában, 1947 szeptemberében. A teherfuvarozó vállalat (a MATEOSZ) kőbányai telepéről indul az autó államosítani, vagyis rabolni. S az író, betartva a nívós ponyvaregény játékszabályait, minden körülményt pontosan számbavesz, rögzít, nem árulva el, hogy melyik lényegtelen motívum lép majd elő perdöntővé. „A magas termetű, igen rossz fogú sofőr elfordult kocsijával a makadámútról, mely a főkijárat sorompója felé vezetett. Átvágott egy réten, kikerülve a halomban álló rozsdás tengelyeket, sárhányókat, és megállt a telep hátsó kerítésénél egy fakapu előtt. Ezt a kaput ritkán használhatták, mert a szárnyai be voltak süppedve a puha földbe, és vastag por ült a keresztvason. Siró (így hívták a sofőrt V. B.) leszállt a kocsiról, és rossz fogai között sziszegve fütyült. A fütyülésre egy félszemű, öreg paraszt jött elé a raktárból, kötényének szárához egy réz-kulcskarika volt kötve, megszámlálhatatlan sok ajtó- és lakatkulccsal. Kinyitotta a kaput, és félszemével a sofőrre nézett. Siró egy húszforintost és egy meztelen nőt ábrázoló fényképet tartott az öreg elé. — Válasszon. A paraszt keze imbolygott a levegőben, végül a képért nyúlt. Siró zsebrevágta a pénzt és kihajtotta telepről. Aparaszt száraz leveleket szórt a kocsinyomokba.. ." 23