Budapest, 1977. (15. évfolyam)

2. szám február - Tamás Ervin: Tatabánya

elszámították magukat és mégis szükség volt a szénre. 1966-tól ismét a mélypont. Jöttek a szénhidrogének. Mi föladtunk két és fél millió tonna szenet, a XV-ös akna egy részét. Itt helyben volt a felvevő piac, de azért mindenki megkérdőjelezte a város távolabbi jövőjét, öt termelőüzem, nyolc akna, 13 ezer dolgozó — ebből föld alatt 9 ezer. Két millió 700 ezer tonna szén. Adatok 1976-ról. Gazdaságos-e a bányászat? Ezen a kérdésen buknak el a közgazdászok. Mert a bánya ráfizetéses, de a bányászatot nem lehet önállóan kezelni, hiszen az áramon megkeresi az állam a dotációt, bejön az a pénz azoknál az ipari üzemeknél, amelyek a mi szenünk nélkül lebénulnának. A 2006-os rendelet azonban inkább a bányát bénította meg. Korkedvezményt kaptak a bányászok, s ösztönözték őket arra, hogy menjenek gyárakba, vállalatokhoz. Egy évig még a keresetüket is a régihez igazították. Most aztán nincsenek bányászaink, a fiatalok nem látnak perspektívát a bányászatban, egy-egy vájár, tanulót lasszóval ha tudunk fogni . . Egy öreg vájárt faggatok a Tanácsháza melletti téren. Azon kesereg, mennyi bányát zártunk be fölöslegesen. Magunk tehetünk arról, ha elvesztette régi rangját a szakma. Aztán önérzetesen hozzáteszi: — Ez a megye, ez a város mindig kiállt a szénprogram folytatása mellett, akkor is rászavazott, amikor már mindenki az olajat imádta. Azóta kiderült: szénre még sokáig szükség lesz! 1982-től — a tervek szerint — az új aknák kétszer annyit termelnek majd, Felszabadulási emlékmű 12