Budapest, 1977. (15. évfolyam)

2. szám február - Tamás Ervin: Tatabánya

CSIGÓ LÁSZLÓ FELVÉTELEI Tatabánya egy súlyosabb, talán még sivárabb múlt és lázítóbb hagyomány elkötelezettjévé tett. A rokoni emlékezésekből megismerve: számomra a bányaváros kegyetlen történelme, alakulásának szomorú legendái, a csalódok hányattatásai, a rettenetesen kemény munka, a sztrájkok, megtorlósok, nélkülözések — és az elmúlt két évtized történelme is — már éppen olyan, érzelemmel magamévá élt harag és szeretet forrása lett, mint ama másik rokonság életéből a cselédi sors emléke, az aratások súlya, a tarlók, dűlők szomorúsága, a sovány téli napok meséi" — vallotta Váci Mihály Tatabányáról, 1965-ben. Andó Ferenc, a Baglyasaljáról származó kommunista bányász semmit sem írt Tatabányáról. 1947-ben behívatták a Magyar Kommunista Párt Komárom megyei bizottságára. — Tatabánya város lesz — közölte vele az első titkár. — Jó lesz — mondta Andó. — Te leszel a polgármester — folytatta az MKP titkára. — Én ugyan nem — tiltakozott Andó. — Nem értek én ahhoz, és nem is kívánkozom ilyen magas hivatalba. Aztán mégis elvállalta. Azzal győzték meg, hogy most olyan emberre van szükség, akiben megbíznak a bányászok. Akinek a szavára elmennek romot takarítani, és ha ő mondja, megértik, hogy sok szén kell az országnak. 1950-től 1954-ig volt Andó Ferenc a városi tanács elnöke. 54-ben, amikor újra iskolába akarták küldeni, megmondta: nem megy. Elfáradt. Nem nyugdíjazták. Visszament a bányába, vájárnak. A szén — A szén tett minket várossá, a szén tett minket csúnya várossá, a szén tett minket erőssé, életképessé, az tehet bennünket széppé is — mormolja a szén-imát Nádra Ferenc, nyugdíjas bányamester, amikor a városról faggatom, — A szén emelte föl a házakat, az hozta ide a hatajtós kolóniákat, a centrálét, vonzotta-gyűjtötte az embereket, akiket először csak a kereset, később a szeretet is a városhoz kötött — mondja Ze/e Kálmán, aki 1921-ben költözött az egykori Bánhidára. A bányában kereste ő is a kenyerét, míg le nem százalékolták. — A szénre települt ipar szülte Újvárost, panelházaival, levegős parkjaival, jól ellátott üzleteivel. De még mindig nem város a város: a hajdani négy falu úgy elterpesztette, kogy kemény kezek, nehéz évek és pénz, pénz, pénz kell a városteremtéshez. De azért csak nézzen körül. Mátyás Béla, a Tatabányai Szénbányák beruházási osztályának helyettes vezetője a szén bölcsőjéről beszél. — Már a múlt század végén kutatni kezdete a részvénytársaság a vidéken: hol lehet a szén! Szerencsétlen helyen kezdték, szitává lyukasztották a meddőt. 1895-ben, a második kutatófúrás sikerrel járt: a síkvölgyi aknában szenet találtak. Jöttek beljebb és beljebb .. Harminc méter mély széntelep volt a talpuk alatt! Ekkor már ömlött hozzájuk a pénz. 1896 karácsonyán az l-es aknából felszínre gördült az első csille. Tíz év múlva már hat akna ontotta a fekete gyémántot. Grafikonok mutatják a pangást, az emelkedést: mikor mennyi szenet adott a medence, mikor bocsátottak el bányászokat, s mikor vették vissza őket. A részvénytársaság — a MÁK — csendőrséggel, pénzzel és hatalommal szabta meg a nyomorúság hétköznapjait. Fél évszázadon át négy faluban éltek a bányászok, különböző telepeken, a MÁK összevissza dobálta őket, mert így nem volt meg az egyhelyben lakásuk, ami a választójoghoz kellett. ,,Kérjük a tek. Bányakapitányságot, hogy a csendőrséget mielőbb telepünkre kapjuk, mert félünk, hogy telepünk állandó csendőrségi felügyelet nélkül, ott, ahol oly sok az idegen nemzetiség, a szocializmus és anarchizmus fészkévé válik" — írta beadványában Ranzinger bányaigazgató, alig másfél évvel az első akna megnyitása után, az itteni bányászok első sztrájkja idején, amikor a munkásoknak sikerült megakadályozniuk a napi húszfilléres munkabércsökkentést. És 1899-ben felépült a csendőrlaktanya. — Közben a tál közepét lassan, de biztosan kiették — teszi hozzá a jelen gondját a múlthoz a beruházási szakember—. Mi a tál szélére szorultunk, a szénmedence vékonyabb rétegeire. Hajdanán a 30—40 méter mélységű szénfalból hat méter ha gyengébb volt, ma pedig a minőségi szén aránya 40 százalék, a többi égö pala. 1963—64 között értük el a csúcsot: 3,3 millió tonna szenet adott az országnak Tatabánya. Nemcsak az országnak, magának is, hiszen a szénre épült ipar, az alumíniumkohó, az erőmű jócskán fogyasztott. Hogy éreztessem a hullámhegyet és a hullámvölgyet, elmondok néhány esetet. 1962-ben meg akarták vonni a prémiumomat, mert száz százalék fölött teljesített az üzemem. 1964-ben minden második vasárnapon termelnünk kellett, mert a főnökök 11