Budapest, 1977. (15. évfolyam)

12. szám december - Krleža naplójegyzeteiből III.

nemzetközi tűzvész keretében szemünk előtt lobban lángra .. . 1958. III. 3. A pesti Európa Könyvkiadó ajánlata: „Opera omnia". Meghalt Armanda mérnökprofesszor, a Tengerészeti Enciklopédia (Pomorska enciklopedija) szerkesztője. Egyik emléke az első világháborúból, amikor mint osztrák katona esett fogságba. Osztrák hadifoglyok egyik csapatát Udine város főbb utcáin kísérik át (1916). Armanda a menetoszlop élén lépked, mint egyik bosznia-hercegovinai zászlóalj tisztje, fején török fezzel, s a kíváncsiskodó tömeg soraiból egy csodálkozó női hangot hall: „Che bello Turco, dawero bello!" ... I9S8. III. 4. Regényes életrajz Ady Endre hírneves Lédájáról, Brüll Adélról. Dénes Zsófia könyve „Lédáról", Ady Endre halhatatlan szerelméről. Lányos irigykedés, ötven-egynéhány év után. Tekintet nélkül arra, hogy a könyv ugyanolyan pubertásos csodálattal átitatott szerelmes gyűlölettel íródott, tekintet nélkül arra, hogy egyes részletek az aprólékos kötekedésig vannak felnagyítva, amelyek nem egyebek banális fecsegésnél, tekintet nélkül arra, hogy ez a dekoratív panneau nyomasztólag hat, ez a könyv, bármennyire is teli van női kajánkodással, mégis egy múltba távozott korszak krónikája. A költő életének elemei Dénes Zsófia tanúbizonysága szerint, szánalomra méltóak, és Ady apjának (öreg vidéki kancellistának) igaza volt, amikor rezignáltán legyintett szerencsétlen fia üres dicsőségének hallatára. Az ódon fotográfiáknak ez az albuma a meddő elernyedés érzését váltja ki az emberből. Arra azonban, hogy a költő hazájába kiránduljunk, mindennek ellenére, jó „cicerone". „Wer den Dichter will verstehen" — bölcs szentencia, és Dénes Zsófia ebben az értelemben jó tollú író, és jó ismerője azoknak a kulisszatitkokat rejtő regényeknek, amelyek megíratlanok maradtak . . . 1958. III. II. A horvát irodalomban a belletrista sujet-ektől mérhetetlenül érdekesebbek az Eszmék. Meg kellene vizsgálni nálunk az elmúlt négyszáz esztendő eszmetörténetét. Eszmékben a mi embereink sohasem szenvedtek hiányt; azokból mindig volt bőségesen . .. I9S8. III. 12. Berlioz után Liszt. „Rapsodie hongroise II". Liszt FJI (I. Ferenc József) géniuszának hódolója (aki a császárnak, mint magyar királynak írt koronázási kantátát), a Szentatya orgonistája, Erzsébet királyné trubadúrja, ez a szalonoroszlán Rákóczit és a Habsburgok udvarával szemben vívott elbukott felkelését siratja, és ez lelkesedést váltott ki Bécsből. Mester .. . 1967. 1967. XII. 12. A Bakáchok és Erdődyek nemzedékéről szólni: nagy horderejű történelmi krónika volna. Bármilyen bizarrul is hangozzék, az ungarokroatizmus igenis olyasvalami, ami valóban nyolcszáz évig fennállt, történelmileg és történetírásilag, inseparabiliter. Aki Csokonainak született, nem pedig Bakách-Erdődynek, jobb ha be sem pillant Hungária földjére, e világ valamennyi Hungáriájának szimbólumába, s akik kivétel nélkül mindent és önmagukat azzal a frázissal ámítgatják, hogy extra Hungáriám non est vita . . . Mit jelent a reménytelenül magányos mongol nyelv, s mindaz, amit ezen a nyelven századokon át kimondottak a Kárpátok alatt ? A hungarizmus mint nyugat-európai jelenség rögeszméje az emlékezőtehetség tökéletes sorvadásának következménye, mintha nem is érkeztünk volna ide Mongóliából. Négy évszázad távolsági körében élünk. Mária Terézia korszakának barokk emberei, a Bombelles grófok, Erdődyek, Semage-ok stb. hoztak létre bennünket. A ferencjózsefi korban születtünk, az pedig vérbe fulladt. Intellektuális pubertásunkat a huszadik század elején éltük, az illirizmus típusa szerinti „ébredő nacionalizmus" keretében, amely egészen az SHS királyságig tartott, Október pedig már a huszonegyedik század elé vágott. De aztán minden értelmetlenségbe zuhant — entre deux guerres, hogy vérbe fulladjon. Ebből az átkozott vérből felmerülvén többé már nem azok voltunk, akiknek képzeltük magunkat, s az előbbi helyzetbe soha többé vissza nem térünk . . . 1967. XII. 24. Az éterből: kálvinista karácsonyi prédikáció Pestről. Szocrealista nyavalygás Krisztus születésének vallásos témájára. Egy költői legendának efféle vulgarizációja minden bizonnyal már áz erazmusi perspektívából is elképesztő volt, hát még hogy hangzik ma az irodalomnak ez a plebeizációjal A zsdanovizmus századokon át különféle formákban jelentkezik . . . 1968. 1968. III. 9. Álmaimban még mindig tartanak a tolongások, vásárok, emberek tömege, belépőjegy ötszáz dinárért, Barnum és Bayle, Grenoble ... A zajos vásártér közepette ott áll a mutatós Panoráma, amelyben mint afféle panoptikumban Ady Endre életútját mutatják be, egyetemista korától kezdve egészen a megdicsőüléséig, amikor is mint az októberi magyar forradalom bárdját helyezték sírjába. Egy bájos hölgy kísér, aki adott körülmények között kompromittálóan is hathatna, mert éppenséggel úgy játssza meg magát, ahogyan kompromittálóan kell hatnia. Egészen bizalmasan kísér, mintha szerelmes pár volnánk, voltaképpen pedig rejtélyesen jelent meg, egyszerre itt termett (mintegy álomban), nem én kértem, s nem is én választottam kísérőmül, az az érzésem, mintha beosztották volna mellém, és így megyünk át egyik teremből a viaszfigurák termébe, ahol a híres költő életéből mutatnak be részleteket. Legkevésbé sem érdekes, sztereotip minden. Látnivaló: rögtönzés. Semmi köze Adyhoz, kissé karikatúraszerű, néhány portré (állítólag a költő magántulajdona), de ez is mind fölöttébb gyanús. Minden a becsapás szagát árasztja. Egyetlen egy zongora, a többi a Simplicissimtis és a Die Muskete stb. idejéből származó karikatúra. Otthagyom az ostoba panorámát és a nővilág tolongását, a hölgyek a költő életének intim részletei iránt érdeklődnek, ez indiszkrét dolog, sietek, idejében kell érkeznem, bájos kísérőm egyszer *:sak eltűnt, lemegyek a hangos emberek tömegével, egymást keressük, ahá, itt van Marijan, egy pillanatra megláttam, megint eltűnt, a Palais Chaillot előtt az autóbuszra várunk. 1968. III. is. 1848 március 15. Istenem, milyen régen volt, amikor Sommerfeld Aurél főhadnagy „a sváboktól jött magyar", (amint ezt ironikusan Ady mondaná) patetikusan elszavalta a híres magyar Marseillaise-t: „Talpra magyar!" . .. 1968. III. 23. Már csak 89 nap és a Nap ismét messzebb kerül tőlünk. Már néhány napja, hogy Sinkó és Sinkóné intenzíven jelen van. Itt van ő is, de láthatatlan. Barakkok Grinzingben, érett nyár, azért jöttem, hogy búcsúzzam, Sinkóék a tengerre utaznak . . . Felébredek: Sinkó és a diaszpóra, Sinkó és a cionizmus, Sinkó és a magyar nyelv, Sinkó a nemzetiségi és osztályérzettel, Sinkó a tolsztojánus ... 1968. IV. 3. Már Petőfi felháborodott, hogyan juthatott Kossuthnak eszébe, hogy a köztársaságot éppen • a disznótenyésztő Debrecenben kiáltsa ki, holott ott a kapubejáratoknál tábla áll, ezzel a figyelmeztetéssel: „Csukd be az ajtót, nehogy kimenjen a disznó!" Ugyan mi válhatott az ilyen és efféle kolbászkészítő republikából, kérdezte a költő, és eltűnt a másvilágon. Krleía lábjegyzete: A segesvári ütközetben egy szemtanú állítása szerint a költő egy kis fahídról nézte a kozák lovasság kavalkádiát. Még a múlt század kilencvenes éveiben a Szahalin félsziget ólombányáiban élt egy térdigérő fehérszakállú rab, mint Lear király, aki azt bizonygatta magáról, hogy ő Petőfi Sándor. 1968. V. 24. Méliusz József járt nálam, a feleségével, Bukarestből. A Hídban megjelent esszét hozta Sinkóról. Beszélgettünk a Zászlókról. A Jurjevska utcában az Emericzyek házát kereste. A Glembayurak pesti előadásáról beszélt (Major Tamással) és a bukarestiről is; mindkettő magas színvonalú. 1968. V. 2s. . . Mért van az, hogy közülünk, öregek közül senki nem akarja beismerni: itt az ideje, indulni kell! Mindannyian jámborul ámítjuk magunkat: igen, igen, mindez szép, az út végéhez érkeztünk, de mért éppen én vagyok soron ? . . . 1968. V. 27. Meghalt Todor Manojloviá. Milan Begovió és Csokor úr korszaka. Kétoldalú, kölcsönös meghitten teljesen közönyös kapcsolat évekig. Utolsó találkozásunk a „Madách" előcsarnokában, az Agónia főpróbáján, Pesten. A húszas években leheletnyi pesti sznobizmust hozott át Belgrádba . . . Lenbach bárónő Pesten: Tolnay Klári. 1968. V. 31. Zrínyi Miklóst olvasom: Az török áfium ellen ivaló orvosság. Bartók Béláról Bartók Amint az a közép-európai, dunai és balkáni országokban az elkésett szimbolizmus jelentkezésével történt, Debrecen vidéke muzsikájában is megjelent az ördög, mint ahogyan az előbb Ady Endre lírájában történt. Schönberg, Hindemith és Ravel a magyar zenei életben voltaképpen mint általános európai jelenség bukkan fel a zenei glóbusz valamennyi táján a filiszterek leírhatatlan megrökönyödésére. Hogy került sor arra, hogy Bartók a régimódi, romantikus, archaikus, sovén és vidékiesen elmaradott világból a kozmopolitizmusba került, és mégis, egyetlen pillanatra se hagyta el saját magyar szülőföldjét, amiből felnőtt? Bartók autochton dunai talajon áll, mint a fa, amely nem pusztult el, dacolva és szálegyenesen a provinciális, ostoba kritikák villámaival és viharaival, és dúsan szerteágazó lombbal a nyugat-európai zene ege alatt, gyökérzetével a kárpáti melaszba kapaszkodva. Bartók klasszikus példája annak, hogy egy szűkös és lokális feltételekhez kötött periférikus civilizációból hogyan sugározhatnak széles körökben az európai szellemi tudat antennái, s hogyan jelentkezhet ez az európai tudat mint a szolidaritás érzése hangban vagy költői intonációban, ilyen jelenségekben, amelyek mindenesetre aránytalanul értékesebbek a banális értelemben vett nacionalista hovatartozandóságnál. Bartókon a műgyűjtőnek az a szenvedélyes ambíciója vált úrrá, hogy maga mögött hagyja