Budapest, 1977. (15. évfolyam)

12. szám december - Pajkossy György: A 175 éves Országos Széchényi Könyvtár

Pajkossy György A175 éves Országos Széchényi Könyvtár Széchényi Ferencnek a nemzeti könyvtár alapjául fölajánlott gyűjteménye eltér a kor szokásos főúri könyvtáraitól. A gróf — kinek tanácsadója Kovachich Márton György történész, titkára pedig sokáig Hajnóczy József jogtudós, a későbbi jakobinus mártír— másfél évtizeden át, belföldön és külföldön, megbízottai segítségével, nagy anyagi áldozattal, Bibliotheca Hungarica-1, magyar könyvtárat gyűjt, melyben helye van minden Magyarországon kiadott vagy írott könyvnek, és minden olyan külföldi kiadványnak, melynek szerzője vagy tárgya magyar. A könyvtáralapítást a király 1802 őszén hagyta jóvá. A nemzeti könyvtár — országos könyvtár, Bibliotheca Regnicolaris néven — 1803-ban a pesti pálos kolostor (a mai katolikus Hittudományi Főiskola) nemes barokk könyvtártermében nyílik meg. Széchényi 1799-től kezdődően tíz kötetben nyomatja ki könyv- és kéziratgyűjteményének, további három kötetben éremgyűjteményének a katalógusát, és a sorozatot belföldön és külföldön több mint ötszáz példányban küldi szét a megyék, hatóságok, előkelőségek, tudósok, könyvtárosok címére. A címzetteknek negyede pesti és budai. Az alapítón kívül a könyvtár nagy patrónusa József nádor, aki évtizedeken keresztül közvetlenül foglalkozott a gyűjtemény minden ügyével-bajával. Mindenekelőtt gondoskodott arról, hogy a nemzeti könyvtár minden hazai kiadványból „kötelező példányt" kapjon. Majd részletesen kidolgoztatta a nemzeti könyvtár nemzeti múzeummá való bővítésének az eszméjét, és maga is sok személyes adományával gyarapította a gyűjteményeket. Ismételten az országgyűlés napirendjére vétette a nemzeti múzeum i.gyét, majd irányította a múzeum palotájának rendi és megyei megajánlásokból való felépítését. Amíg azonban a könyvtár az új épületbe kerülhet, sorsa viszontagságos. Többször is költözködnie kell, értékeit menekítik Aradra, Nagyváradra, Napóleon hadaitól félve. Majd a nagy Íiesti árvíz miatt kell mozdulnia, gy a könyvek jórészt ládákban várják a jobb időket. Pedig ebben az első félszázadban a könyvtár további nagyjelentőségű magángyűjteményekkel gyarapodik. 1819-ben Széchényi átadja horpácsi könyvtárának tízezer kötetét, térképeit és metszeteit; ez a gyűjtemény a cenki magyar könyvtár nemzetközi tudományos könyvanyagot tartalmazó segédkönyvtára. Sok más, kisebb-nagyobb gyűjtemény után, 1836-ban, majd 1852-ben veszi át az akkor már Széchényi nevét viselő könyvtár gyűjteményeinek második és harmadik alappillérét: Jankovich Miklós, majd Horvát István könyvtárát. E két nagyszabású gyűjtemény kötetei, kéziratai, régi nyomtatványai, oklevelei, térképei és kisnyomtatványai címben számolva együtt kilencvenezerre tehetők; megszerzésükkel a nemzeti könyvtár gyűjteménye megháromszorozódott. Jankovich Miklós régész és történész, egyébként birtokából élő középnemes, szintén Bibliotheca Hungarica-t gyűjt, sőt azt kéziratos bibliográfiában is feldolgozza. De gyűjt és kerestet külföldön nemzetközi becsű kéziratokat, kódexeket, és gyűjt múzeumi régiségeket is: ötvösmunkákat, nagyértékű ékszereket, régészeti kincseket, képeket, fegyvereket. Könyvtári gyűjtésében felfigyel a magyarság történeti környezetére: a gyűjteményben — többek közt — külön egységben szerepelnek a német, illetve a szláv könyvek. Mintegy kétszáz kódex, közte jelentős nyelvemlékek és ötszáznál több ősnyomtatvány kerül gyűjteményével a nemzeti könyvtárba. Jankovich Miklós neve a Széchényi Könyvtár és a Nemzeti Múzeum legnagyobbjai közé való. A másik fundamentális gyűjtemény Horvát István könyvtárőrnek és egyetemi tanárnak a könyvtára. A Széchényi létesítette gyűjtemény élén ő az első nagy egyéniség: egy személyben tudós és könyvtáros. Halála után megvásárolták a legkorszerűbb szaktudományi művekben gazdag magánkönyvtárát. A nemzeti könyvtár 1846-ban foglalja el otthonát a múzeumi palotában. E korszakban három gyűjtemény él itt együtt, közös szervezetben: a könyvtár, a történeti múzeum és „természettár" néven a későbbi Természettudományi Múzeum első kollekciója. Működésüket nem az állam, hanem az ún. „múzeumi alap" teszi lehetővé; a nemzeti gyűjtemények fenntartása csak a kiegyezés után kerül majd az állami költségvetésbe. Sok évbe telik, míg a nagyszerű palota belső berendezése is fokozatosan elkészül, a könyvek polcokra kerülhetnek, lajstromozásuk befejeződik. 1862-ben nyílhatik meg végül — mai helyén — a könyvtár olvasóterme. A nemzeti könyvtár továbbra is — az alapító szándékának megfelelően — elsősorban a magyar könyv nemzeti őrzőhelyének tekinti magát: a hazai, illetve külföldi magyar és magyar-tárgyú kiadványokat, kéziratokat gyűjti minél teljesebben. Ez a nemzeti szempontú gyűjtés mindvégig — máig — megkülönböztető jegye marad a külföld általános tudományos gyűjtést is folytató nagy nemzeti könyvtáraival szemben. A század utolsó negyedében továbbfejlődik a gyűjtemények szervezete. A nyomtatványok, illetve kéziratok kettőssége már korábban is felismerhető volt; most két újabb nagy osztály alakul: egyrészt az iratanyagot és családi levéltárakat magában foglaló Levéltári Osztály (mely később az Országos Levéltár részévé vált), másrészt — Országos Hírlapkönyvtár néven — az újságok és hírlapok más budapesti könyvtárak példányaival kiegészített gyűjteménye, a későbbi Hírlaptár. Ez a könyvtár modern történetének egyik legfontosabb fejleménye, hiszen az újsággyűjteményben a tudomány páratlan, eddig fel nem használt forrásanyaghoz jut. A Hírlaptár megtervezője és szívós megvalósítója Szinnyei József, a magyar könyvtárosság történetének kimagasló alakja, múltunk legnagyobb munkabírású könyvtárosa. Nyomdáról nyomdára járja az országot, hogy a könyvtár újsággyűjteményét teljesebbé tehesse. Közreadja az időszaki lapok magyar tudományos cikkanyagának sok tízezer adatra terjedő jegyzékét, majd, két évtizedes munkával kiadja tizennégy kötetes életrajzi és bibliográfiai lexikonát ,,Magyar írók élete és munkái" címmel. Ebben mintegy harmincezer magyarországi szerző adatait és írói tevékenységét rendszerezi, megbízható teljességgel. Szinnyei életműve elsőként mutatta be hatásosan azt, hogy a nemzeti könyvtár gyűjteménye hogyan tehető közkinccsé és a kutatómunka forrásává. A XIX. század eseményei közül máig is eleven jelentőségű, hogy a Széchényi Könyvtár 1876-ban megindítja a Magyar Könyvszemlé-t, mely 1947-ig a könyvtár kiadványa marad. A magyar művelődés-, könyv- és könyvtártörténet ezen szakfolyóirata a maga nemében Európában is az elsők közé tartozik. Az első világháborút megelőző korszakban új problémák jelentkeznek: a raktárak betelnek, a katalógusok pedig a könyvtári rendszer elavultságát tükrözik. A könyvtár munkatársai közt állandóan és nem kis számban szerepelnek tekintélyes tudósok, akik — tudományos intézetek híján — itt nyernek állást, s közérdek, hogy kutatómunkájukat végezhessék; ez viszont a könyvtári teendők kárával jár. További nehézség: a világháború úgyszólván minden külföldi kiadványforrást befagyaszt. A világháború után egy évtizedbe telik, míg a könyvtár állapota az anyagi lét minimumának szintjén állandósulhat. Az egészében konzervatív szellemű könyvtárban a könyvtárpolitikai tudatosság mégis felismerhető: a húszas évek elején bonyolult pénzügyi manőverezéssel vásárolnak meg például — a Fővárosi Könyvtár anyagi segítségével — Bécsből egy magyar munkásmozgalmi gyűjteményt. A húszas években a könyvtár két nagyon fontos adományt vesz át: Todoreszku Gyula földbirtokos és felesége sok ezer kötetes, közte régi magyar könyvekből álló gyűjteményét, majd Apponyi Sándor gróf könyvtárát, benne külföldi magyar vonatkozású könyvek, röplapok, metszetek három évszázadra terjedő, sok ezer darabból álló, páratlan értékű együttesével. A húszas évek végére elodázhatatlanná válik a könyvtár szakmai problémáinak a megoldása. 21