Budapest, 1977. (15. évfolyam)

11. szám november - Krleža naplójegyzeteiből II.

meghívott a „Kolo" étterembe vacsorára. A „Bécsi fecskék" zenekara játszott, s egy bécsiszelet elfogyasztása közben megjövendöltem a páternek a Monarchia haldoklását, s elmondtam, hogy Mestrovic mint vidovdáni próféta, a bibliai Jerikóéhoz hasonlóan jövendölte meg Ausztria falainak leomlását, s mivel makedónjai kalandomról viszszatérőben csordultig teltem baljóslatú látomásokkal, a nem éppen legmindennapibb cicerone szerepében sikerült a páter szemében feltűnnöm. Csak nézi a páter a torzonborz kölyköt, amint az apokaliptikus próféta szerepében megjósolja a Nagy Babiloni Szajha elkerülhetetlen pusztulását, s ez a politikai pubertás magas lázában égő gyerek a Dunai Monarchia tönkrejutását úgy tünteti fel, mint a horvát ifjúsági mozgalom politikai programjának minimumát. Két pesti vonat között, Rijekából visszatérőben Zágrábban megállva, először fordult meg ez az ember Zágrábban, s így egyszerre olyan kérdések hatalmas tömegével került szembe, amelyekről ilymódon nyilvánvalóan sohasem gondolkodott, s a páter most beismerte, hogy a kihívóan lázító tézisek egész sorával iszonyú zavarba ejtettem. Ami a személyemet illeti, teljes bizonytalanságban hagytam, egy kissé a pesti joghallgató rejtélyes szerepét játszva, s mikor elbúcsúztunk egymástól, szívélyesen megköszönt mindent, amit „tőlem hallott és tanult", s átadta névjegyét: ha esetleg felugróm Pestre, okvetlenül jelentkezzem, rendkívül fog örülni, ha újra találkozhatunk. Öt vagy hat évvel később, amikor Kun Béla érájában Bangha páter neve az „ellenség nagy rémületére" felbukkant, Nietzsche „Die Geburt der Tragoedie" c. művében véletlenül ráakadva a névjegyére, eszembe jutott találkozásunk. Én akkor a páternek, mint az akkori politikai idők egyetlen politikai lehetőségéről, a Duna-konföderációról szavaltam, amellyel esetleg meg lehetne oldani a Duna menti válságot, s ez volt az akkori idők politikai diagnózisának vezérszólama. A Páter valamennyi romboló politikai frázisommal szemben rendíthetetlenül fölényes maradt, és érveimmel szemben teljesen süketen, szuverénül azt állította, hogy ezt a kérdést az 1867-es kiegyezés formájában a dinasztiával már megoldották. Azon az éjszakán azonban álmomban, mint két bölcs holló, rezignáltán leszögeztük, hogy a Duna-konföderáció lehetősége a társadalmi közeg morális-intellektuális alsóbbrendűsége folytán mindörökre megbukott, különösképpen azonban az elmaradt, félgyarmati sorban élő Duna menti népek öntudatának megbocsáthatatlanul alacsony foka miatt. Az elvesztett háború után, persze, az ezeréves magyar birodalom hitszónoka már hajlamos volt arra negatív tapasztalatai alapján, hogy a Duna-konföderáció eszményien kompromisszumos formuláját elfogadja, én azonban, álmomban, kicsinyesen elutasítottam a megegyezés minden lehetőségét, fügét mutatva a páternak, mondván, hogy az eszme jó, noha troppo tardi. A beszélgetés témája az ébredés pillanatában roppant világosan állt előttem, de minden szertefoszlott . . . Július 18-án, Szent Kamill napján (névnapomon), Vorosilovgrad elesett, Lyttleton pedig a BBC-ben ezt a történelmi kijelentést tette: „A most következő nyolcvan nap sorsdöntő lesz az emberi civilizáció számára". Rosztov lángokban áll, a szlovákok elfoglalták Rosztovot. A magyarok diadal mámorban úsznak. Pesten fáklyás felvonulás, Horthy admirális kijelentette, hogy a magyar csapatok átkelése a Donon „nemcsak pályafutásának, hanem egész életének legszebb napjait jelenti" . . . Majkopnál pedig, a Kaukázusban és a Káspi tengeren valamennyi védelmi övezet, erődítmény, sánc és támaszpont, hídfő és barrikád a németek kezén van . . . A borbélyműhelyben Zilahy „Halálos tavaszát" olvasgatom, (no, ez is litteratura) miközben Sokolovic borbélymester szappanoz. Azon töprengek, hogy a napokban, a Preradovic utcán áthaladtomban az öreg margaretai Krok cukrásszal találkoztam: még mindig él, különc, sajátságos jelenség, valami dekadens francia filmből származó morbid személy, szembetűnően sötétre festett bajusz és kiskorú frajlicái közül, akik bennünket habtekercscsel kiszolgáltak, többel őszintén rokonszenveztünk, a rendhagyó görög igéknek ama szörnyű korszakában. Bementem a Párizsi Nagyáruház portálján, mintha a Krok cukrászdán mentem volna át, a Margitszigeten csupa csokoládéillat minden, s hát ott sztaniolpapírba csomagolt világoszöld cukorkákat vásárol ama fantasztikus dáma, a Royal szálloda étterméből (1917), aki ennek az évnek késő őszén érte meg nagy regényét . . . 1943 1943. I. 2. Milyen satnyán is hangzik ma a jókívánság: „Boldog újévet!" No de lám, még a pokolban is boldog újévet kívánnak egymásnak az emberek, örömükben, hogy itt vannak. 1943. I. 3 A Szent Xavér-i villamoson utazom. Egy villamosvasúti pályamunkás, aki egészen elmerült a pályatisztításban nem vette észre a közelgő kocsit, hogy a rohanó villamos alá ne kerüljön, hanyatt vetette magát, s úgy maradt fekve a hóban. Ezzel valóban az utolsó pillanatban kerülte el a halálos veszélyt. A szivem felsajgott és egész délután nem csillapodott le. Végezetül: nem logikus, hogy amikor tömegesen tiporják le az egész emberiséget, mi elvesztjük idegeinket egy villamos pályamunkás miatt. De annyi más, nem villamos pályamunkás, miatt nyugodtan alszunk? De látják, azt azért, hogy éppenséggel nyugodtan alszunk, nem lehetne mondani! . . . Január 2-től a motívumok évszázadokra szólóak. A visszatérés motívumai a Ludovikába (1913) — Kelenföldön át. Éjszaka. Kellemetlen budai éjjel. Messze, a sötét Duna fölött narancsszínű fény. A Duna csendesen folydogál. Gondolat nélkül. Üresen. Krleza 1967-ben Az álmaiban annyiszor visszatérő egykori Ludovika főbejárata (Siklós Péter felvétele és reprodukciói) 11