Budapest, 1977. (15. évfolyam)

11. szám november - Krleža naplójegyzeteiből II.

Petárra gondolok és a sírjára, az ő belgrádi sírjánál is ugyanilyen csendesen és ostobán áramlik tova a Duna, ebben az ostoba éjszakában . . . Bemegyek a Ludovika főkapuján a gázlámpák teljes fényében úszó tanterembe. Az osztály telidesteli. Háromszázfej, háromszáz görögdinnye. A katedrán Rudolf Bicanic professzor ül, s a ludovikás népségnek a magyar huszárgála kicicomázott és kikent-kifent íllogikajáról ad elő. Mindent rajtam demonstrál. Próbabábuként szolgálok neki. A katedrán ülő Rudolf Bicanic előtt állok, az 1908-as év pécsi zubbonyában, rajta makkalakú rézgombokkal, a nyakam körül aranyozott fémhuzal, olyan szorosra húzva, hogy Bicanic ezzel a hurokkal úgy nyakonszoríthat, mint sintér a kutyát. Veszedelmes az így, s minden egyes mozdulatát követnem kell, nehogy megfojtson . . . „Gratulálok, olvastam a . . . hivatalos lapban a rendeletet, miszerint főszázadosi rangra léptették elő!" Olyan emberekkel élek, akikre azt lehetne mondani, hogy valóban jámborak, hogy azt ne mondjam — hercigek! Ez példának okáért egy ezek közül a „hercig" emberek közül. Egyébként ez a férfiú — connaisseur, aki azt állítja, hogy kedvel engem, mint írót! „ Én legkedvesebb írója vagyok", s úgy titulál engem, hogy „maestro", s ugyan hogyan magyarázzam meg annak az én hódolómnak, hogy az a szerencsés férfiú, akit „főszázadossá léptettek elő", nem én vagyok, és semmi esetre sem lehetek én, hanem az a férfiú az én hasonmásom, az én árnyékom, a névrokonom, a kísérőm, aki évek óta, sőt azt lehetne mondani, egy egész életen át kísér, ez az ember háztulajdonos a Pesenicán, a VII/33-ban a királyi 25-ös honvédezred főhadnagya volt (Honvéd-Infanterie-Division 42, HID) 1916-ban, amikor is egy hasonló hivatalos lapban a rendeletek tárából értesültem erről a hírről Munkácson, a von Gallwitz német generálisról elnevezett kórházban, és így megmenekültem abból a nehéz helyzetből, hogy büntetésből az etappból esetleg visszadobnak a frontra, mert a kórház parancsnoksága azt vélte, hogy rólam van szó, nem pedig az én hasonmásomról. 1943. III. 26. A napokban egy beszélgetésről olvastam, amelyet Ady Endre édesapjával folytattak 1929-ben. Lőrinc bácsi megyei kancellista volt, aki életében nem jutott tovább Kolozsvárnál. Már Ady debreceni diákoskodása idején rezignáltán viseltetett egyetlen fia sorsa iránt, teljesen közömbös volt fia jelentősége és jelensége iránt, felmérhetetlen távolság választotta el mindattól, amit a halott költő dicsősége a magyar Pantheonban jelent. Az öreg Lőrinc tisztán látja, hogy egyetlen fia fantomokért, ködért, semmiért áldozta fel magát, hogy mindabból, amit dicsőségnek neveznek, semmije sem volt, és éppenséggel semmit sem ért el, csak fájdalmat, szenvedést, botrányokat és boldogtalanul halt meg. Lefordítom Bélának ezt a beszélgetést. „Szemét elöntötte a könny. Idegei teljesen felmondják a szolgálatot. Nem is csoda!" Kezembeveszem a cikket: „Magyar Nemzet" 1943. március 21,10-ik oldal. Az öreg Lőrinc bácsi könnyei a legolcsóbb riporteri rekvizitumok. . . 1943. IV. 2. Bela „Az ördög nem alszik" c. magyar filmről mesél. Gyenge színház, nem természetes emberek, egy faórán hangos kakukkmadár, amelyik hangos kakukkolásával egyre üti az időt, rámenős, debreceni zsargonban beszél, comme chez nous. Ez egybevág a Teleki Duna-medencei politikájával kapcsolatos gondolataimmal. A Teleki-, Csáky-féle politika pendantja a bécsi döntéssel voltaképpen román perspektívájú, az Antonescu— Sadoveanu-politika megfelelője. Mindezek a nemzetek a Dunatájon, Ruscsukban, a Kárpátokban nyugat-európai küldetésükről beszélnek, mindannyiuknak megvannak a bojárjaik, Corvinjaik, Anjoujaik, valamennyien veszedelmes játékot űznek történelmi küldetésükkel, s úgy lesnek egymásra, mint róka a tyúkra. Az efféle debreceni filmek kulturális szintje a sajtóban megjelenő fizetett reklámokéval egyenlő. . . 1943. V. 10. Egy verőfényes reggelnek (1940) harmadik évfordulója a maximiri Szent György püspöki kápolna előtt. Megkezdődött az ütközet Franciaországért. Ülök a padon a kis templom előtt, kezemben a Novosti különkiadása, Belgiumot (újból) letiporták, a Dubraván és Sesvetán túli rétekre meredek, aztán Drnján, Csurgón és a Balatonon is túl egészen Székesfehérvárig, azokra a virágos rétekre és csendes vizekre, melyekre a domobrán Mars hadisten sötét árnyéka borult. A Dráva túlsó partján nyugtalanná váltak a kísértetek, Jankapuszta felől és az admirális Budája felől északi szél támadt, a magyar királyok kavalkádja vágtázik, Héjjas hadnaggyal az élen, rajta-rajta, csárdás, puszta, paprika, gulás, barackpálinka. Kálmán prímás. Juliska, ich liebe dich Piroska, kedves cigó, elvisz bennünket az ördög, éljen, éljen, horvát mulatság, tömeg. Barátom, te örökké sötéten látsz. . . Ó, istenem, hogyan tudtam én huszonhárom hosszú éven át fejből mindent. . . Í943. VI. 4. "The poet's eye in a fine fancy rolling. " Valóban, körülöttünk mindez „fantázia, mellyel költőszemünk kering". A Danubius áradata Zimonytól Pancsováig, a galambóci vártól Turnu Severinig, a hatalmas sziklaszirtekkel, szendrői bástyatornyokkal, adakalei háztetőkkel telisdeteli szürke végvidéken át hullámzik az Ister ólomsúlyú tömege, az orsovai szoros körül, megsiratva Ovcsa és Borcsa fövényéit s elöntve a verőfényben fürdő távoli városokat, amelyek a fehér vitorlákra kifeszített égboltozat mélyén lebegnek. Elsuhan a Duna viharos vize Belgrád alatt, szétáradt a beláthatatlan szürke víz a budai hatalmas várig, én pedig a Bezanija lankáiról odakiáltom a magyaroknak, egészen Esztergomig és Visegrádig: „Mit akartok, vitéz magyar urak, a horvátok a tengert áthozták Budavár falai alá". . . 1943. VI. 7. Már évek óta, mihelyt azt a szót hallom: Új-Zrínyivár, mint egy kaleidoszkópból, ugyanazok a képek szökkennek elém, mindig valami rejtett, belső logika parancsára, egy és ugyanarra a témára: Zrínyi Miklós Új-Zrínyivárat építtet a Mura torkolatánál. . . Csáktornyáról megérkezett Zrínyi, s felülvizsgálja, hogyan nő ki a földből, a Mura mellett egy új vár, ahonnan ő a magas bástyatornyokról nézhet át a magyar síkságra, egész Kanizsáig. . . . . .de a gráci császári helytartó küldötte is megjött, azzal a baljós utasítással, hogy a várépítést szüntessék meg, méghozzá azonnal, éspedig ma este, gondolkodás nélkül, tüstént, mint a villámcsapás, abban a pillanatban. Mindazt, amit felépítettek, a földdel kell egyenlővé tenni, valamennyi mellvédet, valamennyi bástyát, falat, valamennyi támpillért, éspedig tüstént, a legszigorúbb büntetés terhe mellett. A bécsi, francia módira kikent-kifent, tetőtől-talpig felcicomázott gigerli, francia női hajviselettel felparókázott, aranyos térdszalaggal ellátott és tarkabarka röpködő szalagokkal díszített grófi maskara, akit — hogy a parancs minél ünnepélyesebben hasson — vagy húsz ezüstvértes lovagi kíséret vett körül, a grófnak átadta a császári levelet, a pecsétekkel ellátott ünnepélyes okiratot, nehogy a legkisebb kétség is felvetődjék atekintetben, hogy ti. Legfelsőbb Parancsról van szó. „Anbefohlen von der höchsten Stelle!", ami normális emberi nyelvre lefordítva azt jelenti: nem szabad az élettel játszani! Az ügyet, amiről szó van, azonnal, kérdezés nélkül végre kell hajtani, ez annak a császári diplomáciai egyezségnek értelmében történik, amit a Magas Portával kötöttek, magyarázgatta a Bán úrnak a bécsi mamlasz, akinek nagyobb gondja nem is volt, mint hogy megtudja, hol fog vacsorázni, éspedig lehetőség szerint vadat vagy kappant, mert a malacpecsenyét utálja, no meg hogy hol fog hálni, éspedig a lehetőség szerint szűzlánnyal. Ha lerombolják Novi Zrint, a nagykanizsai pasának ugyancsak felvirrad a napja! Fügét mutat a mi hercegünknek, Zrínyi pedig épp most készülődik, hogy lecsapjon, egész a Dunáig, felgyújtsa a drávai hidakat, Szigettől egész Eszékig. Ez a „sors bona croatica", így szabják a mi gatyánkat Bécsben, így bukkan fel a magyar bárókkal az összeesküvés gondolata, egészen manicheus, bogumil módra, inkább törökössé kell válni, semhogy fejünket a bécsi bárd alá hajtsuk. . . A török az utolsó óráján van, ezt a bécsi urak nem akarják látni, a Habsburgok Flandriában hadakoznak, s „ha a török elmegy, mi lesz velünk?" Jurko kanonok felhőkön lovagol, a horvát bán pedig nem lát más kiutat, mint lázadást a magyar grófokkal együtt, akiknek hangsúlyozni kell, hogy a horvát: me Croatum esse scio! 1943. VII. 12. Az álom benyomásai nem rejtélyek. A mindennapok valamennyi csekélységét feljegyzi az örökké éber tudat, s amikor az imbolygó benyomások szerteszórt morzsái álommá válnak, az öntudatlan test átveszi őket, s a képek úgy ömlenek szét az összefüggéstelenül felkavart szalagon, mint ahogy a filmvetítőgép sugarában a defektusok jelentkeznek. A külső benyomásokon kívül az álom visszasugározza úgynevezett ösztönállapotaink legelrejtettebb mélységeit is, ezért a beteges álmok kivizsgálása már az óhellén idők óta bölcs metódus. Ha a freudizmus nem lett volna üzlet, ha a pszichoanalízist nem kezdték volna l'art pour l'art űzni, az úgynevezett ismeretlen mélységekbe való alámerülés helyett olyasvalamit lehetett volna teremteni, amit valóban orvosságnak lehetett volna nevezni az erkölcsi fejfájás gyógyítására. . . akikből az álmok sötét megfejtése szólalt meg, mindnyájan tudták, hogy az álomban az élet nagy titka rejtőzködik. Andrássy Gyula Mint félisten született, grófi családba, aki kutyabőrrel (??) áltatja magát azzal, hogy ereiben az Árpádok vére folyik, tetőtől-talpig arisztokrata, aki romantikus szerepében, mint negyvennyolcas kossuthi lázadó, kifejezetten osztályfeudálisan profilozott ellenforradalmár. Miután a magyar földesurak hatalmáért már a kossuthi zászlók alatt küzdött, az elegáns piperkőc, temperamentumos fiatal szónok, számos ugyancsak arisztokratikus nyugat-európai, elbűvölő kapcsolatokkal rendelkező charmeur, egy szép napon forradalmi emigráns anabázisáról visszatér hazájába, miután császári amnesztiában részesült. A kékvérű úri teremtés, aki már bölcsőjében udvaroncnak rendeltetett, visszatér a fekete-sárga Ausztriába, cinikusan, osztálytudatosan a kossuthi periódusnak azzal az eszelős nézetével, hogy a magyar korona „szuverénitása ' az arisztokratikus osztály érdekénél is fontosabb. Felismerve, mennyire helyes volt, hogy emiatt a különcködő plebejust, kvázi hazafias álláspontja miatt, halálra ítélték és in effigie felakasztották, úgy tért haza, mint vezeklő. A demoralizált kossuthistának ez a fekete-sárga megtérése már önmagában is látszólagos lehetetlenség, operett-látványhoz méltó, Lehár zenekíséret mellett: az elegáns gálába öltözött grófi huszár, szemén monoklival, lakkcsizmában, magyar attilában, amint egy pohár pezsgővel a kezében tulajdon bitófája alatt mond pohárköszöntőt a politikai megtérés dicsőségére és a császári ideálokba vetett új hitére. Mindaz, amit gróf Andrássy Gyula haláláig tett, prédikált és mondott, száz százalékosan a fekete-sárga konvertita cselekedete volt, aki hamuval hintette be a fejét, szőrcsuhában, térden állva az osztrák-magyar Canossán, az 1867. évi kompromisszumtól Ausztria 1918-as összeomlásáig. Csuka Zoltán fordítása 12