Budapest, 1977. (15. évfolyam)

11. szám november - Krleža naplójegyzeteiből II.

1942 Ez az éjszaka baljósan néma. A komor, fekete ablaküvegről végzetesen villog a gépkocsik lámpáinak fénye. Vészjóslóan. Mért nem festette még meg senki az Éjszakát? A véres, gálád, vénás éjszakát, ezt a legéjjelebb éjjelt, valamennyi szörnyű éjszakánk fölött álló éjszakát, amikor minden elmerül a virrasztás bíborszínű félálmában. Félig ébren fülelek a vaksötétben, amint a katedrális tornyában az óra a bronzüllőre ver, a bírókalapács három ütéssel megerősíti a halálos Ítéletet. A sápadt kislányokra gondolok, az iskolások székesegyházi miséjén, amikor Szent László magyar királynak, Izabella hűséges lovagjának oltára előtt ministráltam . . . Esőre hajlik. Lovak, paták, lépések, motorok, pneumatikok. Az utcán egy vörösfezes bosnyák zászlóalj vonul el. Valahol egyszer azt olvastam, hogy egy kaptárnyi méh egy szezonban mintegy harminc millió kilométert repül be. Az emberek általában már mindent kiszámítottak, csak éppen azt nem — mi is az ember, s hogyan kellene az embernek emberségesen viselkednie. Ez a fogalom az emberek előtt mind a mai napig nem vált világossá. . . Valaki egyszer helyesen jegyezte meg: voltaképpen nem ismerem ezt az embert, de nem szeretem. Soha nem váltottam vele egyetlen szót sem, de ellenszenves. S ennél még kellemetlenebb: félek tőle. S még hozzá évek óta. Mikor azonban egy napon, véletlenül megismertem, egész róla táplált elképzelésem tökéletesen tévesnek bizonyult. Tisztességes, művelt és mindenekfelett elragadó ember, röviden: kedves egyén, aki már első pillantásra eloszlatta megrögzött bizalmatlanságomat, amelyet a belém szuggerált ellenszenv támasztott bennem. Sokáig elemeztem, hogyan támadt bennem ez a belém szuggerált előítélet, melyet évek óta tápláltam erről az emberről, de aztán megoldódott a rejtély. Nos, elegendő volt, hogy valaki, akire ma már egyáltalán nem emlékszem kicsoda, és mikor, megjegyezte róla, hogy ez az alak ellenszenves és arrogáns, s ezek a csak úgy mellékesen és minden bizonnyal felületesen kiejtett szavak valami pletykán alapultak. így van ez a történelemben is a nemzetekkel, a világnézetekkel, a városokkal, a civilizációkkal és az egyes személyekkel is. Az emberi szó sokat tehet, sőt még ennél is többet: mindent, mert az emberi szó a tudat egyik legelementárisabb hatóereje . . . Herman Oskar festőművész, megtudva, hogy művészi gyakorlatának, stílusának értékét védelmeztem, azt mondotta, hogy soha egyetlen emberi szó sem felesleges . . . Van-e valakinek bátorsága arra, hogy mai valóságunkban, amikor minden a hiedelmeken épül, kimondja a teljes igazságot? 1942. VII. 1. A kandallóban eleven tűz sercegpattog és füstöl. Az ódon parketta mértani szabályosságú romboidjai; a színtér kissé Ivo Raic (1910) ízlése szerinti: sok-sok selyemvánkos, esős délután, a teraszról kilátás a varazsdi síkra, a selyemabazsúr aranyos tónusában Marko és §eva, délután ötórai tea, s itt van a budai kis novellámból a megboldogult B. Priía is (1915), Szent Veronika tere a legapróbb részletezéssel. Egy árnyalattal balra vagy jobbra — szakadék, s mindez klinikai feszültségben pereg le, amikor minden lehetőség nyitott: vörös vagy fekete. Hogy bőröndöm kiváltsam, nem volt pénzem, s így ott rekedt a Keleti pályaudvar ruhatárában vagy tíz kiló kéziratommal, s csak egy év múlva váltottam ki Galíciából visszatérőben (1916). Az álom bepödrődhet, az álom ösztövérré válhatik, egészen áttetsző szállá sodródhatik, s legselymesebb pókhálónál is pókhálószerűbbé. Az álom füle éberebb a valóság bármilyen hallásánál is. Az álom mikrofonjában a légy járása is úgy hangzik, akár az égzengés, a vér pedig annyira nyugtalanná válik, hogy a szomszéd házból egyetlen vízcsepp cseppenése is az utolsó, halálos perc zörgetéseként hallik. 1942. VII. 6. Álmomban megjelent reverendissimus páter Societatis Jesu, Bangha Béla. Impozáns kísértet, Grgur Ninski monumentális bronz-csuhájába burkolózva. Ahogyan óriás gélemként beviharzott a szobámba, egészen eltörpültem a komor szerzetestestvér előtt, akárcsak kiscsirke a mozdony árnyékában. Egyszerűen nem tértem magamhoz. Kopogtatás nélkül termett előttem, mintha gaztetten ért volna, olyan hatalmasan és oly váratlanul, hogy torkomon akadt a szó. Mivel úgy lépett fel, mint prefektus a papneveldében, sehogy sem tudtam, még amúgy álomittasan felfogni: az ördögbe is, hogy a fenébe juthatott a horthyzmusnak ez az 1919-es ideológusa a lakáscímemhez. Kétségtelen, hogy ezt az embert még ma ís titkos szálak fűzik a politikai rendőrséghez. Később a dolog tisztázódott. Mivel tavasz óta a magyar sajtót lapozgatom, a millenniumi államalkotó retorikától megfertőzve, úgy tetszik, áldozatául estem a Pester Lloyd — még mindig fehérgárdista, Héjjas-féle társaság — ma is hangos védnöke hallucináns, üres szólamainak, és így jelent meg álmomban R.P.S.I. Bangha páter, mint nagy Komtur, tisztátalan kroato-ungarista lelkiismeretem vizsgáján. Az életben bizarr dolgok fordulnak elő, s így gyakran kerül sor váratlan találkozásokra, amelyek később, az emlékezés perspektívájából anekdotaként hangzanak; így történt ez velem is, s ezzel a jezsuita atyával, aki az 1919-es magyar forradalomban, de aztán később is, a két háború közt, a Drávától északra hangos szerepet játszott. Ezerkilencszáztizenhárom szeptemberének derekán (amint a hajdani regényekben mondják: abban az évben enyhe szeptember volt, s a meleg ősz sokáig, egészen Mindszentekig tartott, úgy hogy szeptember végéig fürödtünk;) egyszer alkonyattájt a szávai fürdőből hazatérőben, a villamos pótkocsijában egy reverendás jezsuita vetődött mellém, aki azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogyan juthatna el a Jellasich bán térig? Német kiejtéséről észrevettem — ami egyébként alig volt érezhető —, hogy magyar s így meglepetten, hogy útitársa magyarul beszél, szóba elegyedett velem. Szó szót követett, s én illendőségből elkísértem egészen a báni emlékműig. Közben pedig párbeszéd kezdődött Negyvennyolcról, s természetesen a bánról, meg történelmi szerepéről és arról is, hogyan került sor ennek a szo bornak a felállítására, s a dialógus olyan arányokat öltött, amelyek a páter szemében mindenesetre szokatlanok voltak. Ami az én, mindenesetre frappáns és meglepő téziseimet illeti, a horvát-magyar negyvennyolcas problémakörről az ad hoc politikai helyzetre tértünk át, a „fiumei rezolucíótól" egészen az akkori drámai feszültségű nyílt politikai válságig, amely épp azokban a napokban, a második balkáni, szerb—bolgár háború sok-sok ismert és ismeretlen részletéről, a Friedjung-pertől kezdve a Cuvaj királyi biztos és Skerlec bán ellen elkövetett merényleten át egészen a jugoszláv trialisztikus „veszélyig". A páterre szemmel láthatóan azokkal a baljós prognózisaimmal tettem nagy hatást, amelyek Ausztriára és politikai jövőjére vonatkoztak, s így 30 1972-ben készült rajz Krlezáról Krleza naplójegyzeteiből II.