Budapest, 1977. (15. évfolyam)
11. szám november - Vargha Balázs: Zelk Zoltán éneke III.
Csigó László felvétele Irodalmi városképek Vargha Balázs Zelk Zoltán éneke III. Kutya élet, kutyahalál Ifjúkori, sokatmondó képzelődése: mi volna, ha a zuglói kutyákat, villák, gyárak, vagyonok, jogok hűséges őrzőit egy füttyszóval magához hívná, a maga pártjára állítaná? Nagy emberszeretet és nagy kutyaszeretet egyesül ebben az ezópuszian átlátszó szerkezetű versben: Itt semmi sem tiéd ... A szél is vonit már, a szárnyas eb: „Itt semmi sem. . ." Megyek tovább s füttyszóval felelek. Mi lenne, ha füttyömre most előtörnének a kutyák s mögém szegődve vágnának az éji réten át a város felé! Nyomomban ha csatakosan és veszett üvöltéssel száguldanának, mint lázadó sereg . . . Zuglói kutyák Uraik ellen föllázadt házőrzők élén? A Kivert kutyák siratójában másra vált a kép: megkínzott, megrugdalt ebek élén. Még 1942-ben, a végső szörnyűségek előtt írta ezt, de már a közeli veszély tudatával: A kivert kutyák kínját tudtam én, melyet nem enyhít írként a remény, hogy holnap tán majd másképpen leszen, nem vet számot a hűvös értelem. Csak szűköl, vinnyog, mert nem érti meg, miért nem lel gazdát a szeretet? Mozdul megint a kép: a cellában, ahol sok mindent nem lehet. Kutyát tartani.de temetni sem lehet. Akármilyen cinikusan groteszk ez a kapcsolás, írva van. Mikor Irénre gondol, és mindig őrá gondol odabent, egy hajdani kiskutya is oda-oda sündörög. Nem csak a kép vált át, a hang is. A kutyasiratóban és a kutyacsábítóban jogos volt az az emelt hang, a kérdő- és felkiáltójelek a két vers partitúrájában. És Zelké volt az is, saját óda-hangja, megkülönböztethető a hagyományos ódai nagy lélekzetvételtől éppúgy, mint József Attila politikai ódáinak szivet emelő hangjától. A Sirály versszakaiban más a dallam. Szenvedélyesen de halkan, rapszodikusan de egyenletesen énekli az elmaradt, versben mégis meglett búcsúztatót. Miként a rab cellafalat, úgy kopogtatnám sírodat, megtanultam ott a jelet — de más rabság ez, a tied. Talán a fény, a fergeteg, s a vadgesztenye-levelek, mik sírodra keringenek, ők tudják a morze-jelet. Talán az emlék . . . Mert lehet, hogy Zuglót járom most veled, lábunknál rég-holt kiskutyánk, a régi eső hull reárk. Sirály Él a rég-holt kutya, hiszen a versben, az emlékben asszonya is él. A hármas séta nem-valódi öröme mindhármukat élteti. Az asszonyi gyöngédségnek, ragaszkodásnak hű árnyéka lesz a kutya ragaszkodása, gyöngédsége. És most már örökre ott lesz a helye a rég-holt ebnek, mint barbár fejedelemasszony sírjában a legkedvesebb kutyájának. Ezzel teljesedik ki Zelk Zoltán életében a régi hűség a kutyákhoz. ahogy hajával arcom betakarta ne lássanak, s a mellére emelve futott velem az égő éjszakában égő falak, égő utcák fölött, ahogy ha kellett, lángok között láng volt, ahogy fűszál a fűben, ahogy árnyék, ahogy csukott száj, ahogy surranás, ahogyan Schubert Ave Máriája, ha éppen azt dalolta el nekem, ahogy négy deszka közé gyömöszölve, még átnyúlt hozzám a cella falán, ahogy ma hajnalban szobámba lépett, lábánál húsz éve halott kutyánkkal, mert tudja, merre járok, hol lakom Ahogy Bohócok és lovak Minél teljesebb lesz Zelk költészete, minél nyomatékosabbra nő jelenléte nagy költőket pazarul termő mai líránkban, annál többet játszik a komolytalannak tartott mesterségekkel, színhelyekkel, egyéniségekkel. Nem ő fedezte föl, jobban mondva ő is fölfedezte, mint annyian Villon előtt és Villon után, hogy gyanús helyeken ugyanúgy teremhetnek áhítatos gondolatok, mint áhítatos helyeken gyanús gondolatok. Istenkísértő, istent sértő imát hol is mondhatna illőbb helyen, mint a cirkuszban, ahol Gerard, a bohóckirály jajgatott, mert a porond urai nem hagyták játszani. Elébe állt egy ostorát pattogtató vad óriás, a szolgák és a bóbitás porond-futó lovak ura — és kérdezte tőle Gerard, kérdezte: Maga kicsoda? mint én az istent faggatom, ha gáncsvetve elébem áll, hogy mondja meg már kicsoda, kicsoda ő? és játszani mért nem hagyott soha? Emlékezés egy nagy clownra Csak a címével vagyok elégedetlen ennek a versnek. Mert több a vers, mint Gerard emlékezete. Zelk Zoltán imája — nem cím-javaslat ez, csak műfaji meghatározás. Miért szereti a mutatványosokat, a vurstli egykori csodabogarait? Azért, mert Cocteau és Fellini is szerette az effajta népséget? Nem. Ihletközvetítőkre neki nem volt szüksége; bár igaz, hogy egyik vurstli-versét Fellini nevével kezdi. A cirkuszosoknak jó hasznát vették századunk első felének művészei. Szürkeség ellen tarkaságot kaptak tőlük; elérzékenyülést, hogy a bohóc is ember; jóleső szolidaritást a társadalom szélén libegő aligművészekkei. Zelknek azonban védangyalai, őrseregei a vurstlisok. Betegségből, kórházból, sőt razziából szabadulást hirdető mennyei követek. Mínusz 190 a vers címe és így kezdődik: A bohóc és a púpos kikiáltó versenyt kergetik a telet . . . Mikor még csak itt tart az olvasó, azt hiheti, hogy Petőfi Téli világanak egy új strófáját látja, didergő mutatványosok téltáncával. Nem. A Mínusz 19" jelen van ugyan a kórház ablakán túl, de a mutatványosok a telet úgy kergetik, hogy egy hajdani júliusi délutánt hadonásznak, kiabálnak vissza. S kutyákkal népes lett az éjszaka . . . ezer kivert társad kísért haza! Kiket, mint téged, nem felejthetek: zöld rémülettel lobbanó szemek, ezernyi kin, ezernyi vinnyogás — kis, kóbor lélek, nékem megbocsáss! A bohóc és a púpos kikiáltó versenyt kergetik a telet, hadonásznak a kórház ablakában — Hát lehet! lehet! folyvást, emberek! Itt látható a kettévágott asszony, ki mégis fölkél aztán, s újra jár, 28
