Budapest, 1977. (15. évfolyam)

11. szám november - Vargha Balázs: Zelk Zoltán éneke III.

itt látható a madárfejű Lajcsi, a félig ember és félig madár! Itt látható a júliusi éjjel, munka után vacogva megy haza a kettévágott asszony — izzó ágak alatt lompos, didergő pongyola. Botolva így megy égő fák tövében A Szondy utcába, hol ágyra jár, feje fölött zokogó csipogással a madárfejű Lajcsi száll. Valamikor, több mint húsz évvel ezelőtt ezt írta A bónot jogáért című, akkor sokat vitatott szép versében: Halálaimból újrakelni ha még tudok, csak úgy tudok, ha soha többé . . . romjaimból új várat nem rakok. Várat nem, de egy mutatványosbódét igen, az Ostrom és rekviem-ben: Es a lovak? Halott tikettek hóhullása? Mentejetésre semmi ok. Heltai, Krúdy, Hunyady Sándor — és még hosszú a lista Csurkáig — műveik sokaságával bizonyítják: elsőrendűen irodalmi színhely a lóversenytér. Csak az az egy a bökkenő, hogy irodalmi helyekre nem az írók járnak, hanem a dilettánsok, az írófélék, hogy a halhatatlanság illatát szagolhassák. Költő elkerüli az irodalmi világ találkozóhelyeit. Vagy ha mégis előfordul, akkor más céllal. Az ügetőn például azért, hogy hatalmasat nyerjen. Vagy hogy példátlant bukjon. S aztán ezt írja Csurkának: És mi is itt maradtunk, Pista, minket se fogad be az ég, megtépjük vesztő tikettünket, mint gyászoló a köntösét. Hát ezt is, ezt is megpróbáltam, hittem: Fortuna szekerét . . . Recseg a tribün, szakad, omlik, és megnyílik a szakadék. De zuhantamban is még látom: két anyóka a földön ül, számolják, jut-e villamosra? — ölükben fakó retikül. Hát ezt is megpróbáltam Aki bejárta a világot Egy verseskönyv cimtervei — ez lett a címe annak a versnek, amely nyilván a közös töprengések emlékére kapta ajánlását: Réz Pálnak. Tíz javasolt kötetcím, amelyek közt ott van a befutott is: kinek füle őrzi a jajgatás röhögőgörcsét, elhiszi nekem, hogy Rekviem és hogy Szabadulásom, ö látja, hogy öreg lábakkal is átfutok most a Városligeten fejem fölött a feketerigók forgó koszorújával — de megállok, de kifújom magam, s ahogy rigóim dalba, úgy én is munkába kezdek. Hát rakom is, építem már a bódét, amelyikben hátfolyvásthátfolyvástfolyvást, húszfillérabelépőemberek . . . A percek rémuralma Szalmapárna Tavalyi fű Só és emlékezet Asszony a hófúvásban Arcunk árnya Zokogó fák Elzúgó angyalok Ahogy a kötéltáncosok Satöbbi (Figyelmeztetés! A fönti Satöbbi nem úgy satöbbi, miként más satöbbi, mert vállára emelhet kétezer sort, ezért nagy S-sel írandó Satöbbi.) Néhány sorral odébb kiderül, hogy még elképzeltnek sem igazi bódé ez, csak háttér, mint a ligeti gyorsfényképész szívreható kulisszája. Ami történik, az egy negyvenkét évvel ezelőtti razzia, ahol a hekusok zsákmányát a vurstli népe szabadítja ki. Persze csak üdvözítő álomban. De eredményesen. mind a kikiáltók, az a bohócsüvegű is, aki tojást tudott kihúzni szájából, de még az orrából is. És szállva fölöttük szárnyatlan is szállva, Madárfejü I ajcsi. Egy perc vagy annyi se talán, már bezúdultak az őrszobára, és Gerard, az őrmester csizmás lábára hágva, megkérdezte, ahogyan a porondon a Beketow istállómesterétől, dehogyis úgy, mert sarat és köveket köpve, hogy Kicsodamaga? Szabadulásom meg se köszönhettem. Hát Rekviem, és zokognék, ha tudnék, ha szét nem kentem volna arcomon, amennyi könnyem, de én is ott szállok, mert ugye vártok, ugye befogadtok körötökbe, ti vásári zenéből szőtt szárnyakon elzúgó angyalok, és együtt röpülök majd veletek a cintányérkerekű cirkuszok Tejúton vonuló diadalmenetében. De ez még mindig túl harmonikus; túl dallamos ez a közös repülés a Tejúton döcögő cintányérkerekű kocsik mellett, ahhoz a pucér, nyers fájda-És voltam bohóc, kicsapott pojáca, ki csámpás táncát egymagában járva, bukfencet vetve és tótágast állva jajt röhögött egy porhanyós sirdombon. Mert az lett a porondom Aztán ezer hasraesés után föltápászkodva és a zúzmarát arcomról letörölve a sírkeresztek tapsát megköszönve, hajlongtam minden temetők előtt, fejem fölött tudván isten kegyelmét, a csillagokkal kirakott ponyvasátortetőt. Ez az erős Satöbbi mégis lemaradt a súlyemelésben. A kötéltáncosok győztek. A satöbbik viszont — a kisbetűsek — egy vers befejezésére rendeltettek, amely világot bejárt nagy lélegzettel számol be a következő egzotikus látványokról: szerszámládás, szatyros árnyak Angyalföldön; hosszú alsónadrágos, papucsos házmesterek gyulladt szemmel a Józsefvárosban; lóhús-mészárszék és káposztáshordók a Bosnyák téren; snapszlizó csarnoki ládadobálók a Klauzál téren; macskaszagú kávémérés valahol . . . a többi már satöbbi meg satöbbi, meg satöbbi meg satöbbi csupán." Nem puszta leltár ez a vers, ahogy talán ebből a képsorból sejteni lehetne, tévesen. Mert önéletrajz ez, „egy öregúr" ürügyén. Itt kezdődik: i a vege: lomhoz képest, amit még valahogy ki kellett énekelnie. Egy gyors mozdulat, de milyen és hol? Ismertem egy öregurat, aki bejárta szinte az egész világot, látta, mit a földön ember csak láthat, pontosabban mit látni érdemes — a Rákospatak medrében a hajnal kormos lábnyomát, s a tűzfalakon a fáradtság végtelen vonulását, a szerszámládás, szatyros árnyakat — hol s merre még, hiszen oly otthonos e tájakon, hogy szinte egyidőben a hajnalban nyitó macskaszagú kávémérésben, s a Teleki tér rozsdát okádó ószeres bódéi s a Margitsziget platánjai között — Aki bejárta a világot Egy emlékkönyvből kitépett lap hátára Más versekben folytatódik aztán a budapesti világjárás, olykor olyan villonian, hogy nem is satöbbi illene oda, hanem item. Háltam bokorban én s padon, volt szúnyogzöngés paplanom és ébresztőnek berregett a zápor, hogyha megeredt. Sirály Item: Ágyrajárók a Hársfa utcában, harmincöt évvel ezelőtt: mikor a levegő egyetlen nyúlós, sötét péppé tapad, melyben fulladva bennragadnak a gyengeszárnyú bogarak, hogy ne felejthessem ... így éget miránk a nyomor bélyeget s hogy másoknak is hirdethesse: ezek vagyunk, ilyen sereg . . . kik élünk udvaroknak alján s úgy, mintha tenger fenekén — fölöttünk vad magasban csapkod a denevérszárnyu remény. Ágyrajárók Item: Hagyaték Körömmel falra karcolt átmeszelt verseim az Istenre hagyom. 29