Budapest, 1977. (15. évfolyam)

10. szám október - Krleža naplójegyzeteiből I.

A Balkánon vagy tíz-tizenöt nép él és öt dinasztia. Ha ezekkel a dinasztiákkal egyszerre, egy és ugyanabban az időben lehetne leszámolni, ha egyszerű, egyetlen viszonyról, az üres és teli zseb alapján levőről lenne szó: ott egy nemzet, amott pedig egy dinasztia, itt koldusok, amott pedig dúsgazdagok, itt legyőzöttek, ott pedig győztesek, akkor roppant egyszerű jelszavakkal lehetne harcba szállni a Tátrától Galacig, Várnától Szalonikiig és egészen Triesztig, esetleg tovább is. Ezeken a privát royalista vadászterületeken azonban már mindent felparcelláztak, s az afféle rókára, amelyik Csernyisevszkij kolbászáról ábrándozik, nincs vadászati tilalom. Itt több a rendőrkutya, mint a vad. A győzelem ellenállhatatlan érvekkel vonzotta magához a zsebeket. A lenini direktívák pedig nem jövedelmezők, de nem csak ez a baj, hanem az, hogy életveszélyesek. „Ha nem vagyok miniszter, nem vagyok ember .. ." Kérdezzük - hogyan lettél miniszter, és miféle ember lettél, ha mint miniszter lettél ember ? „Mindegy, az a fő, hogy miniszter vagyok!" Meleg éjszaka. Eső. Hosszú sorban térnek haza az emberek a színházból, a Színház téren át. Ugyan mi marad ezekben a hazatérőkben, minekutána a függöny legördült ? A színházak játszanak, normálisan, mintha Pesten nem folyna a vér. Mozdonyok fiitytyét hallani. Immár nem a MÁV mozdonyai, hanem az SHS államéi. A Paulini Szent Vince templom toronyórája üt. Az ember áttetsző membrán a szélben. A magyarok és mi — végzetes párhuzam: 1848—1918! Akkor és ma is szerezsánok és haramiák voltunk, és azok is maradtunk. Akkor és ma is a magyaroknak sikerült látszólagosan haladó szerepet játszaniok (Kun Béla, NVSHS ? SHS királyság). 1848-ban is, 1918-ban is: Karagyorgyevicsek. Két Sándor. Akkor is, ma is: „IJstaj bane, Hrvatska te zove . . ." (Talpra bán, Horvátország hív . . .) Régesrég történt, reggel volt. Holmi agyrémek után futottunk, mint fiatal kutyák. Keserű dolog volt. Keserű volt mindaz, amit irtunk. Az 1914—1918-as évek egyetlen egy rögeszméje: Finis Hungáriáé. Nekünk ditirambus, a magyaroknak rekviem! S ma ezen a magyar rekviemen? Semmi. .. . Mindenki a maga zászlaját hordozza. Mészárosok, miniszterek, kurvák, tábornokok. Hazafiak és antihazafiak! Az az ember, ott, azzal dicsekszik, hogy a hazafiak felszabadították a Muraközt. Ott vagy kétszáz hazaíi esett el, egyik, részéről, a másikról is. A horthysták nem engedtek. Ezek is, azok is hazafiasai! lövöldöztek. Steiner Sava Sumanovic festőművésszel barátkozott. I.átom őket: a Színház kávéházban egy monográfiát lapozgatnak, amelyben négyszínű reprodukciók vannak. Cézanne. A nagy lámpa körül kicsiny lepkék. Esik. Steiner tavaszi esője, zápor. Esernyők. A régi varazsdi vár körül gesztenyefasor lombjaiban zúg a szél. A Temető út Szent Flórián körül. Izgatottan, vakrémületben, lejvesztetien szaladtam a várfalak mentén Szent Flóriánig, ingben félmeztelenül, mezítláb, lélekszakadva futottam a sánc magas, nedves füvén át, hideg volt, mintha térdig érő víz volna. Odafutottam, hogy Steinerrel találkozzam s megmondjam neki, Pesten Horthy banditái ellopták a nadrágomat. Nem találtam. Liszt Ferencről Liszt Születése szerint Liszt, Haydn földije, Sopron, a sváb Ödenburg mellett született a Lajtán túli terület osztrák határán, ahol a néprajzi folytonosság a felső-ausztriai németség zömével nem szakad meg. Minthogy annak a vidéknek szülötte, államjogilag olyan tájhoz tartozott, amelyet István király koronájának fénye ragyogott be, Liszt a nyugat-európai romanticizmus produktuma, aki aránytalanul jobban a francia muzsika fejlődéséhez tartozott, semmint egy olyan ország környezetéhez, mint amilyen Magyarország és kora. Magyarsága a legkorábbi gyermekkor magyar területen töltött idejéhez kapcsolódik, s ez akkor volt, amikor Liszt Ferenc Józsefhez a koronázási kantátát írta, és amikor Kunac őt burgenlandi horváttá kívánta átalakítani, ami nem sokkal volt naivabb Liszt muzsikájának nagyszámú és sokféle annexiőjánál és dezannexiójánál. A hangos sikerektől zavarba ejtve és folyton széttépetten a bizonytalan, romantikus keresztények mai samaritánus koncepciója és a szocialisztikus radikális köztársasági elgondolások között, Liszt egész életében az individuális szabadság és a metafizika kérdéseivel marcangolta magát, amelyek az erkölcsi neuraszténikusokat nyugtalanítják az olyan civilizációk alkonyán, mint amilyenek a múlt század második felében a nyugateurópaiak voltak. Viharos karrierje során néhány katolikus megtérés s maga a tény, hogy végleges megtérésével, magára öltve abbé-reverendáját, eljátszotta ezt a nem túlságosan dicső játékot, maga ez a tény is arról beszél, hogy Liszt nem csupán ideges jellem volt, hanem huzamosan élénk színészi fantáziával volt megáldva, amely őt végzetes, de mind újabb és hangosabb tévedésekkel ámitgatta. Életútja diadalmas haladás a babérkoszorúk, virágok, aranyak és a legfelsőbb elismerések (nemesség, díszdoktorátusok, díszkardok, diplomák, tiszteletbeli polgári címek, magas császári, királyi, hercegi és pápai kitüntetések) szüntelen esőjében. Liszt grandseigneur és donátor, aki bazilikákat, hangversenytermeket építtet, mecénás, aki „kongeniális elődjének, Beethovennek" emlékművet emeltet, aki emberbaráti alapít ványokat létesít, aki mint fiú, százezer frankos fejedelmi ajándékot ad édesanyjának. Szőrcsuhás vezeklő, aki egyre karitatív akciókkal foglalkozik, koronás főkkel barátkozik . . . Regénye d'Agoult grófnővel bizarr epizód. IX. Pius pápa „barátjának" tekinti, „Palestrinájának", „Hűséges Fiának", és Liszt térdenállva, a megtérők posztójában lesz abbé, szerénységében boldogságban úszva, hogy istentiszteletet végezhessen, mint legjelentéktelenebb pápai szolga. Semmi sem illett hozzá nevetségesebben, mint ez az abbéi mellfodor . . . Liszt vallásos poémák és kantáták szerzője, melyeket magyar női szentekhez írt, Erzsébet királynőhöz, vagy magához a Menynyek Urához és a Királyok Királyához, Krisztushoz. Mindez, ami grófnőivel és az orosz nagyhercegnőkkel történt, vallási válságaival és megtéréseivel, a Szentatyával és Richard Wagnerrel történt, mindezek a motívumok Daumier-hoz inkább méltók, mint a geraszimovi édeskés genre kompozícióhoz á la Beckmann, amelyekkel a nagy Wagner Bayreuth Ltd nagy cég űzött propagandát — a „Wahnfried" nyaralótól egészen a velencei Palazzo Vendraminig. Zenei elképzeléseit gyakran áthatják a technikai elemek olyannyira, hogy az emberben felvetődik a kérdés: hol veszett bele a zeneszerző egy Petrarca szonett lecturjébe, és hová tévedtek el az összefüggéstelen gondolatok, hogy olyan nehéz követni szeszélyes kirándulását a litteratúrába . . . Mikor Haláltáncát komponálja, egy Orcagnára van szüksége az inspirációhoz, hogy alpinista tájat varázsoljon elő, V. Hugo inspirálja, Faustot Lenau szellemében írja, és a Prédikáció a madarakhoz c. művének természetesen Assziszi szent Ferenc a mintaképe; a Magyar fantáziára természetesen Rákóczi inspirálja, a vallásos kompozícióra elegendő számára az, hogy ötórai teára volt hivatalos a Szentatyához. Liszt a strassburgi harangokról álmodozik, a romantikáért lelkesedik, Torquato Tasso. Orfeusz, Mazeppa, Hamlet és Dante motívumaira ír, az ünnepélyes budai királyi koronázás miséjénél pedig 1868-ban I. Ferenc József magyar természetfeletti jelensége lebeg szemei előtt, mint olyan szellem, amely méltó arra, hogy töredelmes lojalitásban hulljon térdre előtte az egész osztrák—magyar birodalom. Ami játékában a színészkedést illeti, az úgynevezett temperamentum elővarázsolását, • egész személyisége beleolvadását a hangszerekbe, Liszt különösen a démoni játék inaugurátora, a különlegesen démoni játszásmódé, amely a világot sokkal inkább külső színházi hatásokkal igézte meg, mint szemérmetes közvetlenséggel. Ebben a tekintetben valóságos színlelő iskolát teremtett, és egész csapat imitátor utánozta ezt a megszállott álmodozót, aki a holdkórost és a ravasz hipnotizőrt egyaránt meggyőzően játszotta . . . Kompozitorként Liszt francia tanítvány. Útjának kezdetén tisztán romantikus, annak az ízlésnek biztos ösvényén mozog, amelyet később a festőművészetben és a muzsikában impresszionizmusnak neveznek majd. Amint az impresszionizmus a palettán búcsút mond az intonáció sötét, bitumen csokoládészínének, a költészetben elválasztódik a klasszikus retorikától a szabadvers irányában, a muzsikában ezek a kirándulások indulások a pleinair egy fajtája felé, amelyet a derűs napfényes nappalok örökös lainpionjai képviselnek, elválást az esős alkonyatok melankóliájától. 36