Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Vincze Oszkár: Helyreállítás, házgyártás, szanálás

Igaz, hogy a javítás és felújítás során már eddig is sok mai, korszerű elemet helyeztek a javításra kijelölt építmények szerkezetébe. De nagyobb szükséglet és igény esetén a javítás nagyüzemesítését, modernizálását tovább kell folytatni. A felújítási müveleteket olyan jó minőségű anyagból és technológiával kell végrehajtani, hogy a javítási ciklus a mai átlagos 15—20 esztendőről 35—40 évre meghosszabbodjék. Ezt nem csak a gazdaságosság és a munkaerőhelyzet követeli meg, hanem a korszerűség parancsa is. Egyaránt vonatkozik ez az építőmesteri beavatkozásra, a szak- és szerelőanyagok, továbbá a technológiák megválasztására. Elemi követelmény ugyanis, hogy a korszerűsített lakások gépészeti és szakipari felszerelésének élettartama ne legyen rövidebb, mint az új lakótelepi házaké, a panelos vagy egyéb modern technológiával épített lakásoké. Erre nem utolsó sorban a lakók nyugalma, kényelme érdekében is szükség van. Tudomásunk szerint világszerte, de nálunk is számos intézmény és szervezet foglalkozik a felújítási müveleteket segítő kisgépek, szerszámok konstruálásának kérdéseivel. Például Nyugat-Németországban nemrégiben több ezer kézműiparos által rendezett hatalmas kiállításon mutatták be —-a késztermékeken kívül azokat a szellemes, hasznos kisgépeket, amelyekkel 1, 5, 10, maximálisan 100 fővel dolgozó kisüzemek készíthetik termékeiket. Érdemes lenne a hazai építőipar illetékeseinek felvenniük a kapcsolatot a nyugat-németországi kézműipar központi szervezetével, e kisgépek tárgyában. A felújítás munkaerőbázisa A hagyományos módszerekkel épült lakóházak felújítása a korabeli anyagokat és technikát is ismerő szakmunkásgárdát igényel. Amiként a mai bútorgyári munkásnak ismeretlen az asztalosipar klasszikus korszakainak technológiája, akként nem emlékeztet a felújító munkával foglalkozó mai kőműves szakmunkás tevékenysége a panelgyári sablonokkal dolgozó házgyári munkás által végzett műveletekre. A tanácsi építőipar naponta küzd szűkös szakmunkásgárdája megtartásáért. Hiszen a felújításhoz — mint mondottuk olyan kőművesekre és egyéb szakmunkásokra van szükség, akik a szakma minden csínjátbínját megtanulták, akiket nem futószalag mellett avattak szakmunkássá. Fontos kérdés ez, mert 10—15 esztendő múltán — így már napjainkban — a panelház is javításra szorul. Kétséges, hogy e munkafolyamatok alkatrészcserével megoldhat ók-e. A fiatal kőműves és más szakmunkások kiképzése a felújító munkára halaszthatatlanná vált. Igaztalan volna elhallgatni, hogy a szakmunkásképzés nálunk nagy apparátussal folyik. De kárba megy minden erőfeszítés, ha a beiskolázott fiatalok vagy már az első tanév során — ki korábban, ki későbben — szétszélednek, vagy — ami még ennél is károsabb jelenség — szakmunkás bizonyítvánnyal a zsebükben távoznak az ipar legkülönbözőbb területeire. Milliárdokat fordítunk a képzésre, mégis kevés az olyan építőipari vállalat, amely az ifjú szakemberek többségét meg tudta tartani. Mi a lemorzsolódás oka? Egy vidéki városban készült riportból, amit a televízió nemrégiben sugárzott, kiderült, hogy a kőművesipari tanulónak beiskolázott ifjak egy része már az első hónap után kereket oldott, és a szervezésre, beiskolázásra fordított összeg nagy hányada szinte teljesen kárba veszett. Sőt nemcsak a pénzt tékozolták el, hanem a fiatalok morális-politikai nevelésében is súlyos kárt okoztak. Mindössze egyetlen építőipari vállalati igazgató akadt a riport során megszólaltatott vezetők között, aki saját vállalata eredményével elégedett volt. Neki sikerült a beiskolázott ifjak mintegy 70 százalékát az intézetben, majd a bizonyítvány megszerzése után vállalata kötelékében megtartani. Kétségtelen, hogy egy lovardából improvizált diákotthon amit a televízióban láttunk nem eszményi megoldás. A zsúfoltság miatt már a munkába is kimerülten indulnak. A lemorzsolódás fő oka azonban: az ifjú nem érzi, hogy jövője a szakmában anyagi igényeinek megfelelően biztosítva van. Erről győzik meg a munkahelyi gyakorlat során szerzett tapasztalatai is. A régi szakmunkások elvándorlása alig kisebb mérvű. Minden kormányintézkedés ellenére, az idősebb-fiatalabb szakmunkások havi 200—300 forint keresettöbbletért habozás nélkül odébb állnak. Hiszen a termelőszövetkezeti, a maszek és a szövetkezeti építőiparban — vagy más iparágban — segédmunkási besorolásban is magasabb béreket érnek el. Márpedig minden politikai és pedagógiai munka csak akkor lehet igazán hatásos, ha a meggyőző szavak erejét az ösztönző bérezés tényével támasztják alá. A szakmai utánpótlás: a szakma jövőjének kérdése. Az állam erkölcsi és anyagi eszközeivel kell megoldani a kérdést. Hiszen hagyományos értelemben vett építőipari szakmunkásra előreláthatóan mindig is szükség lesz. A nálunk jóval fejlettebb ipari országokban is, az építőipar nagyüzemesítése mellett, mindenütt nagy becsben tartják az univerzális képzettségű kőműves szakmunkást. Felújítás, áttervezés Varsó, Gdansk, Gdynia régi városrészeiben, Ausztria, Svájc, a két Németország műemlékvárosaiban azt látjuk, hogy egész lerombolt városrészeket hagyományos módszerekkel, eredeti megjelenési formájukban és stílusukban építenek újjá. A kegyeletnek azonban a városok, az intézmények költségvetésében nincs rovata. Logikus tehát, hogy e kétségtelenül nagyon tisztes érzéseket sehol sem vihetik túlzásba. E felfogás tükröződik a második világháború után követett várospolitikában. A hazai helyzet sokban különbözik az előbbiekben említett országok és városok helyzetétől. Nálunk jóval kevesebb a műemléképület. A fővárost kivéve, kevés a megtartásra mindenképpen érdemes építmény. Budapesten azonban kétségtelenül sok olyan épület van, amelyek, a kifejtett szempontok alapján, a felújítás mérlegelésére késztetnek bennünket. A régi háziúr nem sokat törődött a lakások tájolásával. A bérházépítés a tőkebefektetés egyik lehetősége volt, és a háztulajdonos kizárólag a kamatozás rátáját tartotta szem előtt. Ez magyarázza, hogy Budapesten sok az északi fekvésű lakás, az egészségtelen világító udvar (lichthfo). Felújítás esetén igyekezni kell, akár az épületek áttervezésével is, hogy a lakások a házak északi oldaláról a déli, keleti, délkeleti és délnyugati oldalára kerüljenek át. Lehetséges, hogy az áttervezés miatt a lakások száma némileg csökken. Nem csökken azonban szükségszerűen a laksűrűség, mert a lakások újraelosztásakor a nagyobb lakásokat népesebb családok, a kisebbeket pedig gyermektelenek vagy egyedülálló személyek kaphatják. A sűrűn lakott, zsúfolt lakónegyedekben — külföldi gyakorlat szerint — több lakóházat összenyitva, kerteket hozhatnak létre, ahol kellemes tartózkodási helyet nyerhetnek a lakóknak. Az átépítés során számításba kell majd venni az előregyártható elemeknek azt a skáláját, amely ilyen arányú átépítés esetén a felújító munka gyorsítására alkalmas. Gondolunk itt a vékonyabb, de kifogástalan hő- és hangszigetelő anyagokból készített válaszfalelemekre, egységes szerelőfalakra, a térelemes megoldásokra stb., amelyek révén a régi, nagy lakóépületekben igen jelentős lakóteret szabadíthatnak fel. E gyakorlatnak mind a keleti, mind a nyugati világban sok híve van. Számos ország nagyvárosaiban már régen túljutottak az elvi elhatározáson. Az ilyen nagyarányú felújító munka érezhető népmozgással jár együtt. A felújítás az épületek, lakások szerkezeti és alaprajzi átalakításával, a berendezések olyan cseréjével függ össze, amelynek végrehajtásához a lakások zömét ki kell üríteni, és a bérlőket megfelelő átmeneti lakásokban kell fedél alá juttatni. Ha nincs, vagy kevés az e célra alkalmas lakás, a hatóságoknak nagy közigazgatási apparátust és jelentős pénzeszközöket kell mozgósítaniuk. Bonyolult érzelmi-lélektani „falakba" ütköző feladat ez, amelyet csak tapintatos tisztviselőkkel lehet végrehajtani, miközben egész sor — részben átmeneti — szervezetet kell életre hívni. Célszerű lenne, ha a felmérések elvégzése után a legközelebbről érdekelt fővárosi hatóság és a beruházó vállalat vezetői a gyakorlati intézkedéseket is mihamarabb megtennék.