Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Vincze Oszkár: Helyreállítás, házgyártás, szanálás

(. Országház utca 20. A Budapest postája A beérkezett levelekre válaszol: Bácskai László Örökzöld téma: a zebra A zebrával nincs minden rendben. Pedig egyidőben a gyalogosoké volt. Már polgárjogot nyert nálunk is az a szokás, hogy a gyalogos — a szabályok betartásával — abszolút elsőbbséget élvez. De az utóbbi időben ez sajnos nem egészen így van. Megfigyelhető, hogy sok gyalogos fél még a zebrán is! Sokan futnak, sietnek. Vajon miért? S kik ebben a hibásak? A gyalogosok semmi esetre sem! Legfeljebb azok, akik körültekintés nélkül lépnek le az úttestre. Hát akkor? Sajnos, a gépkocsivezetők szegik meg a zebra írott és íratlan szabályait. Természetesen csak egy töredékükről van szó, de ez is éppen elég ahhoz, hogy az általános helyzet ma rosszabb, mint, mondjuk, egy évvel ezelőtt volt. Vannak — elsősorban a taxisok közt — piros specialisták, akik vidáman hajtanak át a zebrán, a piros jelzés dacára. Ez máris visszarettent egy sor gyalogost. Ahol pedig nincs közlekedési lámpa, csupán zebra, ott akkor van igazán jó esély a nyugodt, biztonságos átkelésre, ahol összejön néhány ember; ilyenkorazautósok is természetesnek tartják a megállást. De megint más a helyzet, ha „csupán" egy-két gyalogosról van szó! Ilyenkor jó! meg lehet figyelni, hogy "milyen zavartalanul húznak, repesztenek el a zebrán. És ez sehogyan sincsen jól. Fővárosunkban magától értetődően javult a közlekedési morál, az udvariasság, de a zebra valahogy elvesztette azt a kivívott polgárjogát, amelyet különben szabályok is kötelezővé tesznek. Nem lehetne ezt visszaállítani? B. L. Akik a pult mögött vannak Nagy érdeklődéssel olvastam a BUDAPEST 6. számában A fővárosi kereskedelmi hálózat fejlesztése című cikket. Ez bennem „eretnek" gondolatokat vált ki. Ugyanis ezúttal nem az udvariatlan kiszolgálásról és egyéb ismert panaszokról szeretnék írni, hanem éppen a kereskedelmi, s közöttük elsősorban az élelmiszerkereskedelmi dolgozók lehéz munkájáról, és — ki merem mondani — helytállásáról. A kereskedelmi pályán túlnyomó többségben vannak a nők, a lányok. Nem csupán kiszolgálnak,de rakodnak, emelgetnek, takarítanak. Sokszor mi vevők sem vagyunk éppen angyalok. Tudom, jónéhány vevőt ingerel a türelmetlen felszólítás: „tessék kérni" — de egyáltalán nem ez a lényeg. Hanem az, hogy igenis minket, fővárosiakat nap mint nap kiszolgálnak, ha úgy tetszik, ellátnak bennünket. Hogy mindezt a pénzünkért? Természetesen, de ezért legalább egyszer-egyszer gondoljunk azokra, akik a pult mögött állnak! Higgyük el, nekik is jólesik egy „köszönöm" a vevőktől. Levelem célja éppen ez lenne: ne tartsuk lealacsonyítónak kimondani ezt a köszönömöt, még akkor sem, ha megfizetjük az áru árát. Ezzel egy cseppnyit törlesztünk azoknak, akik hajnaltól késő estig kiszolgálnak bennünket, s akik éppen olyan emberek, mint mi vevők. Cs. K. KÖSZÖNJÜK . . . Oláh Sándor (1086. Koltói Anna u.) sorait, amelyben felhívja a figyelmünket a Hilton szálló és a vár környékének néhány — tisztasággal kapcsolatos — problémájára. Mint írja: egy kis várséta után felment a lépcsőn, oda, ahol a pajzsos kuruc szobra áll, és onnan nézett le a Várkertre. A környék tömve volt külföldiekkel, és bizony a látvány, elsősorban a szemetelő emberek „jóvoltából", szégyellni való volt. Sárosi István (Bp. V. Szent István park) sorait, amelyben dicsérettel szól a kerületi tanácsnál működő ingyenes jogi tanácsadásról és felvilágosításról. Mint írja: május 15-e óta sokkal könnyebb eligazodni az ügyfeleknek ügyes-bajos dolgaikban. Az ügyfélszolgálati iroda dolgozóitól ő maga is kapott már szakszerű felvilágosítást, amit ezúton is megköszön. Farádi Károly (III. Gyenes u.i sorait, amelyben felhívja figyelmünket egy kitűnc kezdeményezésre. A kispesti Ady Endre úti iskolában az elmúlt tanévben megkezdték az első kísérleti órákat a parkok védelméről. Ő mint pedagógus ezt nagy figyelemmel kíséri, és követendőnek tartja. (Szerkesztőségünk megjegyzés?: ősztől minden iskolában ismertetik a gyerekekkel, hogy milyen kincs a fa, a kert, az erdő, s hogyan kell megvédeni.) „Gasztronómiai múzeum" Budán Köztudomású, hogy a fővárt s vendéglátásának nagy hagyományai vannak. Talin kevéssé ismert, hogy az adóösszeírások tanúság i szerint 1873-ban, Pest, Buda, Óbuda egyesítésekoi a csaknem háromszázezer polgár közül kétezren a vendéglátásból éltek. „Műfaji" megoszlás szerint közülük 912 volt korcsmáros, 242 vendéglős, 185 pálinkafőző, 179 kávés; a többi kifőzdét tartott fenn. Ez az időszak — a kiegyezéstől a századfordulóig eltelt harminc esztendő — a sokat emlegetett „tisztes múlt": a magyar vendéglátás hagyományainak legbővebb forrása. Holott a szálak sokkai korábbra, egy olyan „aranykorba" nyúlnak vissza, amelyben a magyar konyhát, kivált az erdélyit, Európa-szerte mint a legkiválóbbat emlegették. A XV. század reneszánsz udvartartásai, fejedelmi és főúri konyhák szívesen alkalmaztak magyar vándor-szakácsokat. Magánlevelekből és adólajstromokból tudjuk, hogy egy-egy neves konyhaművész szolgálatait ezer aranyakban mérték! A középkori Buda gazdagabb fogadói is igyekeztek kitenni magukért, a náluk megszálló nemeseket „udvari ízekkel" traktálva. E fogadók hangulatát és recepturáját idézi a Mátyás király egykori vadaskertje helyén épült Budagyöngye vendéglő. A gazdag múlt arra ösztönözte a Budagyöngye vezetőjét, hogy a vendéglőt egyedülálló középkori „gasztronómiai múzeummá" formálja, amely nemcsak atmoszférájával, hanem ízeivel is a reneszánsz világába kalauzol. Nos, a Budagyöngye étlapjára — négyszáz esztendő után — visszatért a kukrejtel (savanyú erőleves marhahússal, sáfrány, bors, koriandermag és rozmaring ízesíti), a szömörcsök (apró húsgombóc, fűszereszöldséges mártással leöntve), a pozsór (ponty dióban panírozva, rantva, szegfűszeges, borsos, mazsolás mártásban), a lemonyás síi/t (citromos-borsos lében kisütött sertésborda) s még számos „fejedelmi" húsétel és édesség. Csupa olyan étel, amelyről utoljára az ínyenc erdélyi főúr, Radvánszky Béla báró írt a múlt század közepén, ritka, összefoglaló jellegű művében, „Régi magyar szakácskönyvek" címmel. Az okleveiek tanúsága szerint a Mátyás király asztalára-is gyakran tálalt pompás fogások „kísérete" — rizskása, zabkása, gyümölcsköret — alighanem a legszokatlanabb. Jószerivel a fűszerek sem köznapiak: bazsalikomfű, kakukkfű, sáfrányos szeklice, boroka, tárkony, s még vagy húszféle egyéb ízesítő. „Multa licent stultis, pictoribus atque poetis" azaz „bolondoknak, festőknek és költőknek sok mindent szabad" — hirdeti a Budagyöngye mennyezetét tartó mestergerendán a felirat. Talan ezzel a szabadsággal élt a vendéglő múltba kalandozó vezetője is, aki a konvnaművészet remekeit a mába ültette át — Buda, a regi királyi székváros évszázados üzeneteként is. Ú L 30