Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Bánffy Miklós: Színfalak előtt, színfalak mögött

Gombaszögi Frida No, de kissé elkalandoztam a tárgytól. Hát térjünk vissza 1912 január elejére. Mikor hazamentem, végiggondoltam a vállalandó föladatot. Kétségtelen, hogy nagyon komoly és felelősségteljes dolog. Bár az Opera belső ügyeit nem ismertem, mégis már sok mindent hallottam volt az ottani állapotokról, bizonyára igazat is, tévését is. Előzetes tájékozást nem volt szabad keresnem, hiszen az ajánlatot diszkréten kaptam, és a miniszter tervéről senkinek sem szólhattam. Másnap jelentkeztem kihallgatásra. A miniszter fölajánlta a kinevezést, és fölhatalmazott, hogy az illetékes tanácsos az Opera jogi és pénzügyi körülményeit velem közölje. Ezek alapján úgy határoztunk, hogy egyelőre én csak ideiglenesen vállalom a kormánybiztosságot, az évad végéig. Addig időm van megtanulni a masinát, megismerni minden körülményt, és ezek alapján javaslatot tenni a reform iránt. Némely irányban voltak ugyan már elképzeléseim, melyekről már akkor is említést tettem, de a végleges javaslataimat, ha jól emlékezem, csak a tavasz folyamán nyújtottam be. Örömmel vállaltam a megbízást, bár számomra irodalmi szempontból nagy hátrányt jelentett. Akkor készültem volt el a ,,Nagyúr" színművemmel. Kétségtelen volt, hogy nem adhattam a Nemzetinek, ami másként természetes lett volna, lévén az egyetlen színház, ami méltóan tudta volna előadni. hanem más színházat kellett számára keresnem. így adtam be a Magyar Színháznak, főleg azért, mert Gombaszögi Fridát láttam ott egy „Gyges és Tudo" című darabban és őt a Mikolt szerepére kiválóan alkalmasnak tartottam. Más színdarab-terveim is voltak már akkor: Martinovics és egy modern keretű Possio-játék. Minderről le kellett monaanom, amíg intendáns vagyok, hiszen az Operaház reformja akkora föladat volt, ami egész embert kívánt Most is emékszem arra az órára, amikor először léptem be új minőségemben az Operaházba. Elsőben Mészáros igazgatóhoz mentem, aki azután levitt a színpadra. Ott az egész személyzet össze volt csődülve. A nők persze mind bájmosollyal fogadtak, mindenik bizonyára arra gondolt, hogy ő „főzi meg" magának az új hatalmasságot. A fontosabb férfi tagok inkább rossz kedvvel és gyanakodón fogadtak. Nyilván azt gondolták: „Mit keres itt nálunk ez a gróf?" — hiszen rólam semmit sem tudtak, és bennem csak valami alkalmatlankodó okosdit sejtettek A Nemzetiben, úgy hiszem, nem volt ilyen tömeges bemutatás. A művészek jó részét amúgyis ismertem. Csak Tóth Imrével, az intézet kiváló igazgatójával beszéltem előzőleg, és biztosítottam, hogy én a Nemzeti belső ügyeibe nem akarok beavatkozni, ezeket teljesen reá bízom, mindenben támogatni fogom, és csak azt az ellenőrzést fogom gyakorolni, amit eddig a minisztérium végzett. Hiszen én valójában az Opera-válság miatt lettem kiküldve, és a Nemzeti az ő kezében kitűnő vezetés alatt áll. Ezért kinevezésem estéjén itt csak az előadás során, a színpadon mutatkoztam be A császárné-t adták. A főszerepet Váradi Aranka játszotta, aki később a feleségem lett. Őt személyesen nem ismertem. Színpadon persze gyakran láttam. Első és óriási sikere a Vadkacsá-ban el nem múló emlékem maradt. De most, mikor felém jött, mélyen kivágott rokokó-ruhában, hajporosan és azon az ő egészen egyéni módján, ahogy kezét nyújtva a karja kilövellt felém, valami bűvöletet éreztem, ahogy a vasat vonzza a mágnes, ami innen induló szerelmünk első szimptómájaként hatott öntudatlanul reám. Vékony volt és mégis telt. Kissé csapott sima válla, nyaka, mint a csiszolt márvány, mindenütt jelezve az izmok idomait, és mégis ragyogóan átsimítva, a szerelemre érett lány igéző varázsával. Milyen régen volt, és mégis milyen élő emlék! Nem is foglalkoztam a Nemzeti ügyeivel, hanem visszatértem az Operához. * De itt sem avatkoztam be semmibe, csupán figyeltem és tanultam. A fővárosi sajtó meglehetős egykedvűséggel fogadta a kinevezésemet. Ha valahol véleményt mondott, az inkább odairányult, mintha fölöslegesnek tartaná, hogy a minisztérium és az állami színházak közé más szervet iktassanak be. Jóindulatú lenézéssel írtak erről. „Egy dilettáns gróf, aki se nem oszt, se nem szoroz" — ebben lehet összefoglalni, amit rólam írtak. De nem támadtak, s ez részben abból magyarázható, hogy Bródy Sándor, Herczeg Ferenc és Molnár Ferenc régi barátaim voltak, akik jóindulattal beszéltek rólam, másrészt abból is, hogy a zenekritikusok némelyike az Operaház igazgatói állására vágyott, és azt remélte, hogy rajtam keresztül tán odajut. Ezért az évad során bizonyos tartózkodással írtak, illetve nem írtak rólam semmit. Valóban nem is volt semmi, amit megírhattak volna, annál kevésbé, mivel én további terveimről sohasem beszéltem. Mészáros igazgatta az Operát, ahogy addig; minden maradt a régiben. Egy vagy kétszer a művészek küldöttségét vezettem a miniszterhez, és pártoltam a kéréseiket Ez volt minden. Figyeltem és tanultam Csak egyszer voltam kénytelen kilépni ebből a passivitásból, a „Nyugat leánya" bemutatója alkalmából. Ez a dalmű már a korrepetáló szobákban be volt tanulva, mikor Puccini megérkezett. Én akartam őt a szállodájában fölkeresni, de ő megelőzött. Érdekes fejű ember volt. Már akkor sem volt fiatal, 54 éves volt már, de egész lényéből erő és férfiasság áradt. Valóban parancsoló egyéniség volt. Mészáros igazgatóval lekísértük a színpadra, ahol a szereplőket bemutattuk, bár némelyiket még a „Butterfly" idejéből ismerte. Aztán lementünk a nézőtérre, és megkezdődött a próba, már részben kész díszletekkel, melyek a Scala vázlatai után készültek, hogy a pesti előadás mindenben olyan legyen, ahogy a Maestro kívánja. Ezzel tartozik a színház minden neves szerző iránt, de Puccini esetében még külön okunk is volt reá Ugyanis a „Pillangókisasszony" óta Váradi Aranka 19