Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Bánffy Miklós: Színfalak előtt, színfalak mögött

Puccini hajlott arra, hogy a milánói premier után* Budapest legyen a következő város, ahol művét bemutatják. Ez nekünk nagyon értékes álláspont volt, és az egész zenevilágban előkelő helyet biztosított számunkra. Furcsa előzménye volt ennek. Onnan származott, hogy a Butterfly, mikor először bemutatták a Scalában, megbukott. Megbukott pedig azért, mert a vezérlő karmesternek, Serafininek, viszonya volt azzal a primadonnával, aki a főszerepet énekelte, sőt egy szőke fiacskája is volt tőle. Mármost, midőn a II. fölvonásban a Butterfly kimegy és visszajön egy szőke fíúcskával, valaki gonosz ellenség vagy komisz tréfálkozó belekiáltott: ,,ll bambino al Serafini!" („Ez a Serafini gyereke!") és erre akkora röhögés tört ki a színházban, ami mindent tönkretett. Ettőlfogva a közönség végigkacagta az egész előadást, nem volt sem taps, sem ünneplés, szóval tökéletes bukás. A külföld így értesült a bemutatóról, és nem érdeklődött az új Puccini-opera után. A Magyar Operaház azonban megszerezte, és másfél évvel a scalai bukás után, óriási sikerrel adta elő. Innen indult tehát a Pillangókisasszony világhódító útjára, és ez a dalmű, ami egy buta tréfa miatt elbukott Milánóban, minden Puccini operák közül a legnépszerűbb lett és a legáltalánosabb diadalt aratta a budapesti bemutató folytán. Ezért pártolt tehát minket a mester. Most, február elején, ő vette át a próbák vezetését. Figyelme a legkisebb részletre is kiterjedt. Igy például, midőn a primadonna a második fölvonásban kártyát kever, és Szamosi Elza ezt úgy csinálta, ahogy azt nálunk szokták, Puccini ebbe rögtön beavatkozott. És mivel Szamosi Elza az amerikaias keverést ott hirtelen nem tudta megtanulni, délután elment a lakására, és ott adott neki leckét. Igaz, hogy Szamosi nagyon csinos nő volt, Puccini pedig asszonyfaló férfi. Én csak reggelenként néztem le a próbához, üdvözöltem a Maestrot, aztán egyéb dolgaim után láttam. Hiszen ki volt adva a parancs, hogy minden úgy történjék, ahogy a szerző kívánja. Már február közepét jártuk, midőn azt a jelentést kapom, hogy Takáts Mihály, az Operaház első baritonja, aki a Sheriff szerepét játszta, visszaadta a szerepét. Hogy miben különböztek össze ő és Puccini, az sohasem világion ki, valami kicsiség volt, amit Takáts rossz néven vett. Szörnyű kínos dolog volt ez! Más szerzővel szemben is nagyon kellemetlen ügy lett volna, de hogy ez éppen ilyen világhírű mesterrel szemben történjék, az már valóban rettentő kínos a színházunk számára! Mészáros igazgató persze mindent megpróbált, hogy Takátsot reábeszélje és reábírja, hogy visszavegye a szerepet. Azután én fogtam hozzá, hogy eszére térítsem. Már Puccini miatt is buzgólkodnom kellett, hiszen neki nem mondhattam, hogy csak az évad után veszem át a vezetést. Minden elképzelhető érvet fölhoztam, de hiába. Takáts hajthatatlan maradt. Semmi kérés, semmi szempont sem hatott reá: annak a műintézetnek az érdeke sem, melynek évek óta tagja volt. Csökönyösen a mellett maradt, hogy ő nem énekel. Hivatkozott arra is, hogy neki elismert joga, hogy ő csak azt énekli, amit akar, ami az ő művészetének megfelel. És ebbe burkolózott, ebbe a szokásjogilag elismert különleges privilégiumába. Roppant kínos dolog volt ez. Takáts igen kiváló művész volt és nagyon népszerű. Az egyetlen magyar énekes, akit megtiszteltek azzal, hogy Bayreuth-ba meghívták. Igaz, hogy ott is összeveszett a direkcióval. Wolfram von Eschenbachot kellett volna' énekelnie, de utazás közben meghűlt és berekedt. Ezért pár napi haladékot kért, amit meg is adtak. A határnap letelvén, műsorra tűzték. Takáts azonban most is lemondott, azt állítván, hogy a rekedtsége még nem múlt el egészen. Ekkor a vezetőség hozzáküldötte a színházi orvost, kinek véleménye alapján próbára hívták. Takáts el is ment, valamennyit énekelt is, utána azonban kijelentette, hogy a hangja még nem tiszta, minélfogva ő az este nem énekel. Erre a direkció persze fölbontotta a szerződést, és Takátsot soha többé nem hívták Bayreuthba. Én is gondolkoztam azon, hogy szerződésszegés alapján járjak el vele szemben. De kétséges, hogy a fenyegetés sikerrel járt volna-e ilyen csökönyös emberrel szemben; ha pedig ő kitart az álláspontja mellett, akkor ez az előadás szempontjából mitsem segít, és én egy kellemetlen pört veszek a nyakamba, egy nagyon népszerűtlen pört. Hiszen a közönség okvetlenül a kitűnő művészt fogja támogatni, és nem azt a jöttment grófot, aki a működését az Operánál azzal kezdi, hogy annak legérdemesebb tagját ki akarja dobni. Mást kellett tehát próbálni. Valahonnan olyan baritont szerezni, aki Puccininek megfelel. Szemere Árpád, az Opera másik komoly baritonja éppen akkor beteg volt; tehát kívülről kellett valakit hozni. Ekkor ajánlkozott, akivel ekkor ismerkedtem meg: Beck Vilmos „magánbariton". Nagyon érdekes egyéniség volt. Igen vagyonos ember; volt a városban vagy három-négy bérpalotája, mégis egyetlen vágya az volt, hogy ö a budapesti Operaházban szerződést kapjon. Csakis itt. Sehol máshol. Közepes baritonjával valamelyik kisebb német rezidentiában bizonyára szerződtették volna, annál inkább, mert valóban nagyon muzikális ember volt. De ő oda el nem ment. Nem! Ő csak Budapesten akart énekelni, sehol máshol. Ezért tanult be minden szerepet. Ezért volt készen minden pillanatban bármibe beugrani. Minden új operának azonnal meghozatta a partitúráját, és betanulta azt a szerepet, ami a hangjának megfelelt. Most, midőn az igazgatóság megkérdezte a Sheriffre nézve, azt válaszolta, hogy ő készen van, akármikor beugorhat. Hát őt próbáltuk meg. Valóban hiba nélkül tudta a szerepet. dehát Puccini nem fogadta el, amit nem is csodálok. Beck hangja olyan volt, amilyen százával van. Valóban bariton, de hiszen majdnem minden férfi az. Énekelni is tudott, ő, szegény, mindent elkövetett, hogy belőle nagy énekes váljon. Dehát a természet nem ajándékozta meg azzal a hanganyaggal, ami valóban hord. A Szamosi Flza Takáts Mihály