Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Bánffy Miklós: Színfalak előtt, színfalak mögött

Bánffy Miklós 1912-ben Bánffy Miklós Színfalak előtt, színfalak mögött Bánffy Miklós gróf (1873—1951) író, politikus, művelődéspolitikus, irodalomszervező. A legbefolyásosabb erdélyi arisztokrata családok egyikének tagja. Mint az Erdélyi Helikon Munkaközösség elnöke és a hasonló nevű folyói rat főszerkesztője, korszakalkotó szerepet játszott a két világháború között az erdélyi, magyarnyelvű irodalmi élet arculatának kialakításában. Maga is alkotott szépirodaimi műveket. Közülük Erdélyi történet című regénytrilógiája (Megszámláltattál, És híjával találtattál, Darabokra szaggattattál . . .) a legismertebb. Művelődéspolitikai tevékenységének fontos időszaka volt, amikor az állami színházak (Operaház, NemzetiSzínházjélén működött kormánybiztosként, 1912—1918-ig. Erről az időszakról szól az a visszaemlékezés-töredék, amelyre a Ráday Levéltár anyagában bukkantunk. Bánffy Miklós intendánst tevékenysége rendkívül pozitív volt. Igazgatása alatt mutatta be az Operaház Bartók Béla A fából faragott királyfi (1911) és A kékszakállú herceg vára (1918) című művét. Ugyancsak ebben az időszakban kerültek az Opera műsorára Debussy, Stravinszkij, Borodin művek; és sor került az orosz balett több előadására. Mindez színvonalas műsorpolitikára enged következtetni. Bár a tervezett írásnak, így az említett hat év krónikájának is csak töredékével készült el a szerző, e torzó is érdekes kultúrhistóriai emlék, amely méltán tarthat számot olvasóink érdeklődésére. 18 i A z ember, ha kenyere javát megette, az emlékein kérődzik. Mentől öregebb, annál inkább. Egyéb dolga úgy sincs. Tevékenykedni csak kivételesen van alkalma. És emlékezni nem is rossz foglalkozás. Az ember újra átél sok mindent, és így a messzi múltba nézve vissza, ami ott küzdelem és gond volt és bosszúság, azt is bearanyozza a távolság. Színházi emlékeimről lesz itt szó. És minthogy valami keret szükséges hozzá, hát beleágyazok mindent, előre nézve vagy hátra, annak a hat évnek a történetébe, amit az állami színházak élén töltöttem 1912—1918-ig. * Hogyan kerültem oda? Bizony, ez elég váratlan dolog volt. Sok körülmény játszott közre. A föok az volt, hogy az Opera rendkívül hanyatlott, és súlyos krízisbe jutott Mészáros Imre igazgató vezetése alatt. A közönség teljesen elfordult tőle. Bérlők is már alig voltak, és azok sem igen jártak oda. A terem úgyszólván üres volt. Az állam a rendes subvention fölül minden évad végén mind nagyobbnagyobb deficitet kellett hogy fizessen. 1911-ben már a képviselőházban is támadás indult e miatt, és fölvetődött az a gondolat, hogy adják bérbe az Operát, és így szabaduljanak tőle. Azt hiszem, hogy annak a sajtóhadjáratnak, amit pár év óta az Opera ellen folytattak, üzleti háttere is volt. Kétségtelen, hogy Márkus Miksa, a ..Magyar Hírlap" főszerkesztője és annak két testvére, Márkus karmester és Márkus építész, ennek a hadjáratnak hatása alatt szerezték meg az engedélyt az ún. Népopera építésére a Tisza Kálmán téren. Építettek egy óriási hombárt 3600 hallgató számára, és ehhez olyan pici színpadot, amin alig fért el valamirevaló díszlet, énekkar vagy balett. Hiába, színházat csak az tud építeni, aki kellően tanulmányozta a kérdést. Különben Márkus építész már a paralízise kezdetén volt, mikor tervezte, és még a befejezés előtt megvakult . . . Természetes, hogy a „Királyi Opera" fönntartásának is sok híve volt. Nem a nagyközönség - hiszen az elfordult tőle —, de mindazok, akik a komoly zenének hívei voltak. Ezek látták, tudták, hogy ha az Operát bérbeadják, az a magyar daljátszásnak, de általában a magyar zenekultúrának is óriási kárára lesz. Hiszen a színházbérlö csakis azt tekinti, csakis azt kell tekintenie, hogy megtöltse a színházat, mert meg is akar élni belőle. Tehát csupa idegen „star"-okat fog hozni, és más estéken operává átkeresztelt operetteket; a magyar opera-írásnak pedig befellegzett, hiszen a pesti közönség olyan volt, hogy a belföldi művet nem igen becsülte, és csak annak volt hitele, amit külföldi siker hírével mutattak be. Az is kétségtelen, hogy olyan óriási zenekart nem fog tartani az az üzletember, tehát a Philharmoniai Társaság is krízisbe jut, hiszen annak zenekara az Operából került ki. Januárban, 1912-ben, már tetőpontjára jutott az Operaház kérdése. Csak két megoldás volt: vagy bérbeadni, vagy erőteljes reformot hajtani végre. Zichy János, akkori kultuszminiszter, az utóbbi megoldást választotta. Azt hiszem, ebben nagy része volt nejének, Zichy Margitnak, aki nemcsak nagy zeneértő volt, de maga is valóban kiváló művészettel zongorázott, és akkora ertelemmel és érzéssel, hogy ha erre a pályára adta volna magát, azt hiszem, világhírnévre tett volna szert. Hogy reám gondolt a miniszter, azt hiszem, azt is ő szuggerálta. Én ugyanis sokat jártam a házukhoz. Az asszonynyal fiatal korunk óta jóban voltam. Sok délutánon át hallgattam gyö .yörű játékát. Azt a pár zenedarabet, amit írtam, de sohasem adtam ki, azokat is ismerte. Ő egyedül tudta, hogy én itt Kolozsvárott első egyetemi éveimben Gegenbauer-nél zenét is tanultam. Gegenbauer kitűnő tanár volt; akármilyen akadémián bevált volna. Mikor elkerültem innen, és belejutottam léha éveim forgatagába, ezt is abbahagytam, ahogy a festést. De az a kevés ismeret, amit szereztem, mégis tovább lappangott bennem. Azt hiszem, Zichy Margit kérdezett me

g egyik délutánon, hogy vállalnám-e az intendánsi állást. Nagyon váratlanul jött ez számomra, mégis nem sokat haboztam. Legkorábbi fiatalságom óta vonzott a színház. Alig 18 éves koromban már elkövettem egy rövid és igen rossz kis vígjátékot, amit itt Kolozsvárott mi műkedvelők elő is adtunk nyilvánosan. Náday Ferenc, aki akkor itt vendégszerepelt, tanította be, és ő játszotta az egyik férfi szerepet és én a másikat. Mint egyetemi hallgató, minden este a színházban voltam; azt képzeltem, hogy szerelmes vagyok Küry Klárába. Sok színésszel is összeismerkedtem: Kovács Gyulával, aki a legjobb Lear király volt mindenki közül, akit valaha láttam; Hegedűs Gyulával, Ráthonyi Ákossal. Mindig ott bújkáltam a színházban vagy a színpadon, sőt egypárszor, délutáni előadásokon, passzióból még statisztáltam is. Azért csak délután, mert olyankor nem jártak ismerőseim a színházba. Mégis egyszer megjártam ezzel. A Kacsóh leányok — Kacsóh Pongrácznak, a „János vitéz" szerzőjének nővérei — egyik délután ott ültek a földszinti proscenium páholyban. Megismertek, és akkora tapsban és ünneplésben törtek ki, hogy majd kiestek a páholyukból. Kénytelen voltam elmenekülni a színpadról, hiszen az képte lenség, hogy egy statisztát éljenezzenek és nem a primadonnát. Nem sokkal később már Budapesten is fölléptem, a budai Várszínházban Seribe „Az Attaché" című vígjátékát adtuk. Ekkor is Náday tanított be. Ebben én a főszerepet játszottam. Minthogy nem illik dicsekedni, hát csak annyit mondok erről, hogy az öreg Keglevich István, aki azelőtt nem sokkal nyitotta volt meg a Vígszínházat, a premier után azt mondta nekem, hogy azonnal szerződtetne, ha vállalnám. Persze nem vállalhattam, hiszen atyám ezt soha meg nem engedte volna Mégis nagyon jól esett ez, hiszen Keg levich nem volt udvariaskodó ember, és sohasem mondott olyat, amit nem hitt valóban. Márpedig, aki egyszer belekerült a színház varázskörébe, az mindig benne is marad. Mert valami különös dolog a színpad levegője. Más világ az, ami örökre leköti az embert. És aki valaha teleszippantotta az orrát azzal a szaggal, ami ott uralkodik — enyv-, festék- és porszag —, az mindig visszavágyik oda és otthonának érzi. Még most is így vagyok vele. Mint valami öreg ripacs, aki vissza-visszabandukol néha a színfalak háta mögé, most is örülök, ha színpadon járhatok, díszletezők, világítók, statiszták közótt; ha színészekkel beszélhetek színjátszásról, kezdő tanodásokkal. rendezővel vagy főszereplőkkel.