Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Thury Zsuzsa: Emlékeim, otthonaim

mórnak szántam, ha nem is a legnemesebb humornak, hogy csakis kórházakban voltam bol­dog. Hát erről szó sincs. A mennybemenetel, az eksztázisos boldogság volt, említésre sem érdemes zavaró momentumok­kal, a másfél éves párizsi tartóz­kodás. A Rue de Seine jó polgári hoteljében olyan határtalan kö­zönnyel kezelték a vendégeket, hogy bizonyos idő után már az is jó volt — az ember egy szoba­szám, semmi több. Jön és megy kedve szerint, akár hajnalban is kimondja a varázsigét: „Cordon s'il vous plait", s már nyitja a láthatatlan kéz a kaput, senki sem leselkedik, ki jön, kit hoz magával, spicces vagy józan? Rue du Bac, Rue Monsieur le Prince, egy másik hotel, ahol néhány napig laktam, s Párizs­ban az utolsó, a Rue des Ber­nardins-i Pax Hotel. Egyik Simo­ne de Beauvoir regényben ol­vastam, hogy a Rue des Bernar­dins 9. szám alatti Pax Hotel garni szálló, s hüledeztem, ál­mélkodtam, hiszen hónapokig laktam itt! Az L-alakú folyosó végében volt két szobánk jö­vendőbeli férjemmel. Akadt egy­két ember, állandó lakó, akit látásból ismertünk, de soha pá­rocskákat oda fölmenni nem lát­tam. S tulajdonképpen mit jelent Párizsban a garni szálló? Mind­egyik az. Sehol nem kérnek sze­mélyi igazolást, házasságlevelet, egyetlen, amit kérnek: az előre­fizetés. Amikor mi két szobát igényeltünk, a patron nagy sze­met meresztett. Két szoba? Kitüntetése után a Parlamentben, Losonczi Pállal, az Elnöki Tanács elnökével (1971) Ugyan minek? Az ágy kétszemé­lyes. Na igen, igen, dünnyögtük, mi a világtól elmaradt keleti barbárok vagyunk, mégis, le­gyen kettő . . . A patron délvidéki ember volt, barátságos, nagy fecsegő. A szavait széles gesztusok, előre-és hátraugrások, apró boxüté­sek kísérték, ordítva csevegett. Beszélt egyszer a régi szép idők­ről, s lemondó kézlegyintéssel azt mondta: — Et maintenant? — Kissé fölemelte a hangját: — Et maintenant? — S harmadszor a mellét verve üvöltötte: — Et maintenant? Nem ide tartozik, de leírom. Kolozsváron járt Kosztolányi Dezső. Az Ellenzék című, az er­délyi arisztokrácia-patronálta dé­li lap bankettet rendezett a tisz­teletére, s én mint az Ellenzék egyetlen női munkatársa az asz­talfői nagyságok között ültem, Bánffy Miklós mellett. Vacsora közben megkérdeztem, hogy na­gyon okos ember volt-e Appo­nyi Albert. Bánffy azt mondta: — Nem. — Azután valamelyest megemelte a hangját, s hangsú­lyozottan kijelentette: — Nem! — Harmadszor már kiáltotta: — Nem! ! ! — Ez csupán a Pax Ho­tel patronjáról jutott eszembe, s komolyan restelkedem a kitű­nő erdélyi grófot ért méltatlan párhuzamért. Időközben még egy ösztöndí­jat kaptam; küldtem cikket, no­vellát az Est-lapoknak, de egyre kevesebbet. Éltem mohón, kí­váncsian, telhetetlenül. Az ope­ra előcsarnokában egy szmo­kingos, ősz hajú angol úriember magyarázta az őt körülvevő fia­taloknak, nyilván diákjai voltak, a szememet, a homlokomat, arc­formámat, volt férjem fordította az angol szöveget — talán ma már nem tűnik kérkedésnek, ha ezt leírom, hiszen oly régen történt —, s ezt forróbb siker­nek éreztem, mint egy jól meg­írt novella elismerését. Nem dol­goztam, a pénzem elfogyott, s én úgy tértem haza Párizsból, mint a Grande Armée egyik közkato­nája Moszkva alól. Vagy két esztendő még a Pozsonyi úton, megint csak tétlenül, örökös bú­bánatban, vágyakozva Párizs után. Pesten nem tudok és nem akarok élni. Az engem ért jót vagy a személyemet ért sérel­meket túlzottan értékelem; ugyanúgy az átlagos mértéken felül szerettem és szeretem a családomat. És mindenekfölött az anyámat. De a Pozsonyi úti két szobában valamelyest a fog­lya voltam a féltésének, az örök­ké engem őriző tekintetének. síró szemrehányásainak. Mind­ettől szenvedtem, s attól is, hogy terhes nekem az anyai gon­doskodás; hát milyen ember va­gyok, aki csak elfogad, és nem ad érte egyebet ideges, borongós hangulatoknál? Huszonnyolc éves voltam, s oly keveset ke­restem, hogy valójában anyám munkájából éltünk. Kuncz Aladár Pestre jött, hogy a kolozsvári Ellenzék-hez Hu­nyadi Sándor helyébe levigyen valakit. Mikes bácsi engem aján­lott. A Hungária szálló halljában találkoztam Kuncz Aladárral, s oly szép, kedves, minden sza­vában megmutatkozó jó ember volt, hogy tüstént elragadott. Valószínűleg én is rokonszen­ves voltam neki. Ezerkilencszáz­harminc szeptember elsején be­léptem az Ellenzék szerkesztő­ségébe, s ott voltam hat esz­tendeig. Férjhez mentem, és 1936-ban elváltam. Budapesten anyámmal a Naphegy utcába köl­töztem; de a Naphegy utca tör­ténetének egy részét már megír­tam regényemben. S most, visz­szatérve a kiindulási ponthoz, ismét a Szent István körút, és — hát egyelőre nincs tovább. Az állítást, hogy életem folya­mán csakis kórházban voltam boldog, később helyesbítettem: Párizsban is boldog voltam. És Kolozsváron is, ha nem is zavar­talanul. Ha a fiatalság mámorító­an boldog időszakai már messze vannak is, kevés öröm most is adódik: jó lakás, ellátottság, ki­váló család, barát is akad, kevés. És ha éppen elővesz a szomorú­ság, azzal biztatom magam: ke­rülök még kórházba! Siklós Péter felvételei

Next

/
Thumbnails
Contents