Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Thury Zsuzsa: Emlékeim, otthonaim

mórnak szántam, ha nem is a legnemesebb humornak, hogy csakis kórházakban voltam boldog. Hát erről szó sincs. A mennybemenetel, az eksztázisos boldogság volt, említésre sem érdemes zavaró momentumokkal, a másfél éves párizsi tartózkodás. A Rue de Seine jó polgári hoteljében olyan határtalan közönnyel kezelték a vendégeket, hogy bizonyos idő után már az is jó volt — az ember egy szobaszám, semmi több. Jön és megy kedve szerint, akár hajnalban is kimondja a varázsigét: „Cordon s'il vous plait", s már nyitja a láthatatlan kéz a kaput, senki sem leselkedik, ki jön, kit hoz magával, spicces vagy józan? Rue du Bac, Rue Monsieur le Prince, egy másik hotel, ahol néhány napig laktam, s Párizsban az utolsó, a Rue des Bernardins-i Pax Hotel. Egyik Simone de Beauvoir regényben olvastam, hogy a Rue des Bernardins 9. szám alatti Pax Hotel garni szálló, s hüledeztem, álmélkodtam, hiszen hónapokig laktam itt! Az L-alakú folyosó végében volt két szobánk jövendőbeli férjemmel. Akadt egykét ember, állandó lakó, akit látásból ismertünk, de soha párocskákat oda fölmenni nem láttam. S tulajdonképpen mit jelent Párizsban a garni szálló? Mindegyik az. Sehol nem kérnek személyi igazolást, házasságlevelet, egyetlen, amit kérnek: az előrefizetés. Amikor mi két szobát igényeltünk, a patron nagy szemet meresztett. Két szoba? Kitüntetése után a Parlamentben, Losonczi Pállal, az Elnöki Tanács elnökével (1971) Ugyan minek? Az ágy kétszemélyes. Na igen, igen, dünnyögtük, mi a világtól elmaradt keleti barbárok vagyunk, mégis, legyen kettő . . . A patron délvidéki ember volt, barátságos, nagy fecsegő. A szavait széles gesztusok, előre-és hátraugrások, apró boxütések kísérték, ordítva csevegett. Beszélt egyszer a régi szép időkről, s lemondó kézlegyintéssel azt mondta: — Et maintenant? — Kissé fölemelte a hangját: — Et maintenant? — S harmadszor a mellét verve üvöltötte: — Et maintenant? Nem ide tartozik, de leírom. Kolozsváron járt Kosztolányi Dezső. Az Ellenzék című, az erdélyi arisztokrácia-patronálta déli lap bankettet rendezett a tiszteletére, s én mint az Ellenzék egyetlen női munkatársa az asztalfői nagyságok között ültem, Bánffy Miklós mellett. Vacsora közben megkérdeztem, hogy nagyon okos ember volt-e Apponyi Albert. Bánffy azt mondta: — Nem. — Azután valamelyest megemelte a hangját, s hangsúlyozottan kijelentette: — Nem! — Harmadszor már kiáltotta: — Nem! ! ! — Ez csupán a Pax Hotel patronjáról jutott eszembe, s komolyan restelkedem a kitűnő erdélyi grófot ért méltatlan párhuzamért. Időközben még egy ösztöndíjat kaptam; küldtem cikket, novellát az Est-lapoknak, de egyre kevesebbet. Éltem mohón, kíváncsian, telhetetlenül. Az opera előcsarnokában egy szmokingos, ősz hajú angol úriember magyarázta az őt körülvevő fiataloknak, nyilván diákjai voltak, a szememet, a homlokomat, arcformámat, volt férjem fordította az angol szöveget — talán ma már nem tűnik kérkedésnek, ha ezt leírom, hiszen oly régen történt —, s ezt forróbb sikernek éreztem, mint egy jól megírt novella elismerését. Nem dolgoztam, a pénzem elfogyott, s én úgy tértem haza Párizsból, mint a Grande Armée egyik közkatonája Moszkva alól. Vagy két esztendő még a Pozsonyi úton, megint csak tétlenül, örökös búbánatban, vágyakozva Párizs után. Pesten nem tudok és nem akarok élni. Az engem ért jót vagy a személyemet ért sérelmeket túlzottan értékelem; ugyanúgy az átlagos mértéken felül szerettem és szeretem a családomat. És mindenekfölött az anyámat. De a Pozsonyi úti két szobában valamelyest a foglya voltam a féltésének, az örökké engem őriző tekintetének. síró szemrehányásainak. Mindettől szenvedtem, s attól is, hogy terhes nekem az anyai gondoskodás; hát milyen ember vagyok, aki csak elfogad, és nem ad érte egyebet ideges, borongós hangulatoknál? Huszonnyolc éves voltam, s oly keveset kerestem, hogy valójában anyám munkájából éltünk. Kuncz Aladár Pestre jött, hogy a kolozsvári Ellenzék-hez Hunyadi Sándor helyébe levigyen valakit. Mikes bácsi engem ajánlott. A Hungária szálló halljában találkoztam Kuncz Aladárral, s oly szép, kedves, minden szavában megmutatkozó jó ember volt, hogy tüstént elragadott. Valószínűleg én is rokonszenves voltam neki. Ezerkilencszázharminc szeptember elsején beléptem az Ellenzék szerkesztőségébe, s ott voltam hat esztendeig. Férjhez mentem, és 1936-ban elváltam. Budapesten anyámmal a Naphegy utcába költöztem; de a Naphegy utca történetének egy részét már megírtam regényemben. S most, viszszatérve a kiindulási ponthoz, ismét a Szent István körút, és — hát egyelőre nincs tovább. Az állítást, hogy életem folyamán csakis kórházban voltam boldog, később helyesbítettem: Párizsban is boldog voltam. És Kolozsváron is, ha nem is zavartalanul. Ha a fiatalság mámorítóan boldog időszakai már messze vannak is, kevés öröm most is adódik: jó lakás, ellátottság, kiváló család, barát is akad, kevés. És ha éppen elővesz a szomorúság, azzal biztatom magam: kerülök még kórházba! Siklós Péter felvételei