Budapest, 1977. (15. évfolyam)

9. szám szeptember - Thury Zsuzsa: Emlékeim, otthonaim

volt ez, mert Basel után a francia vonat olyan félelmetes iramot vett, hogy összekoccantak a fejek, a hálóból lezuhant egy-egy táska, s a folyosón állva görcsösen markoltuk az ablakok alatt vezető fémrudat. De mindez semmiség az érzéshez viszonyítva, hogy ahol az ember kiszáll, a füstös zajos, csöppet sem barátságos helyiség a Gare de l'Est. És most hová? Álltam bávatagon, mellettem a bőrönd, a fejemben kevéske francia tudomány, amit négy nyáron át fölszedtem a törökbálinti francia zárdában; de az apácáktól nem tanultam meg, hogyan szólítják a hordárt, és hogy melyek Párizsban az olcsó hotelek. Megoldódott. Egyik utitársnőmet várta egy fiatalember, régi párizsi, mérnök a Citroen autógyárban — egész párizsi tartózkodásom alatt hűséges jó barátom. A Rue de Seine-be vitt. Patinás párizsi utca, „ódon ritkaságok boltjaival", lekanyarodik a Szajna-partig. Hónapokig laktam itt kellemes, csöndes szállodában. Második otthonom a Döme kávéház lett. Régi pesti újságíró barátom kalauzolt a kis kerek asztalhoz, s megismertetett barátaival : az egyik a Sorbonne egy negyedéves bölcsész hallgatója, a másik gazdag pesti úriember semmittevő fia — ámbár a fogalmazás így pontatlan. A két méter magas, mázsás ifjú naponta látogatta a környék számtalan ,, Ninon",,.Suzette",,, Nicolette" cégtáblával és vidám színezésű üvegablakokkal ellátott intézményeit. A társaság tagja volt az akkor igen öregnek tűnő, halálfejű tudósítója az egyik amerikai lapnak; s voltak mások is, jöttek és mentek, Tihanyi, a süketnéma festő és Zilczer Gyula, a sánta magyar festő, Diener Dénes Rudi, intettek vagy leültek, örök titok, hogyan helyezkedve el a parányi helyen. S megismerkedtem rejtelmes egzisztenciájú magyar lányokkal. Olykor hetekre eltűntek, majd ismét elfoglalták helyüket az asztalnál, ahol szinte egymás ölében ültünk; de ki törődött azzal, hol jártak, mivel töltötték idejüket? Én sem. Befolyásolható ember vagyok, s ha kellemesen ringatva sodor az ár, gondtalanul vitetem magam. Egy szép, és már nem is kétes egzisztenciájú budai úrilány hozzám szegődött, pártfogóként beleszólt az életembe, rendkívül terhessé vált, de indolens voltam, kevéssé leleményes, és nem találtam rá a szabadulás módjára. Új barátaimnak sokat köszönhettem. Elláttak cikk-témával; tudták, hogy melyik színdarabot és melyik színészt érdemes megnézni, s rövidesen magam is tájékozódtam. Az én mérnök ismerősöm mélységesen lenézte a Dőme-beli társaságot, a két ellentétes elem vegyítését fneg sem kíséreltem, s ennek tulajdonítható, hogy Párizsnak két arculatát ismertem meg. A varietékben a senkihez sem hasonlítható, azóta is felülmúlhatatlan Maurice Chevalier-t, a boszorkányosan táncoló Josephine Baker-t, Mistinguette-t, aki már matrónaként botladozva szórta a virágot a közönség közé, Jouvet-t, Raimu-t, a rendkívül hatásos Sacha Guitry-t és Yvonne Printemps-t, a szép, tüneményes hangú pacsirtát. Az újságíró barátok megismertettek látnivalókkal, amelyektől az én szegény, szemérmes és némely szertelen megnyilvánulásomtól ájulást színlelő anyám valóban eszméletét vesztette volna. Okos, komoly, nagy tudományú mérnök barátom, F. Sanyi Párizs más tájaira vezetett. Dulin színházának előadásait láttuk, s a Theatre des Arts-ban Csehov „Három nővérkét a Pitoeff házaspárral. Lud milla Pitoeff, ki merem mondani, senkihez sem fogható zseniális színésznő volt, lélegzetelállító hangokkal, s oly egyszerű, természetes, olyan csoda, akire öt évtized távlatából is — érzelmes lélek vagyok — a könnyekig meghatva emlékezem. Láttam egy darabban, a címére nem emlékszem, szerzőjének nevére sem. Ludmilla Pitoeff, gondolom, akkor már középkorú lehetett, s tizenhárom éves, csenevész kislányt játszott. Megrendítőbb színészi alakítást azóta sem láttam, s az ő hatása alatt hümmögök, kételkedem, amikor túlzott jelzőkkel magasztalnak némely színésznőt — én tudom, mire képes egy lángelméjű aszszony a színpadon. A Quartier-ből gyalog sétáltunk a Montmartre-ra, Henry Marx vak kommunista munkás előadására. Támlátlan fapadokon öregek, fiatalok mély csöndben, míg a vak ember beszélt. F. Sanyi vitt a fehér köntösbe öltözött, sarus, szakállas „dendi", Raymond Duncan előadására, s ott felszólalt, élesen és logikusan cáfolva a rajongóktól körülvett apostol filozófiáját. Sanyi vitt el egy fiatal írónő előadásaira, amikoris az ifjú nő beszámolt egy nyilvánosházban szobalányként töltött hónapjának élményeiről. Vele mentem Medanba, a Zola egykori házában tartott ünnepségre, vele néztem a Versailles-i tűzijátékot a gyepen elnyújtózva, szendvicsekkel felpakolva, vagy milliónyi tömegbe ékelten, ragyogóan szép, csillagos estén. Szajnai hajóútra vitt, és XVI. századbeli caveauba, ahol nem műdalokat adott elő a falhoz támaszkodó, ócska trikót viselő énekes, hanem régi francia népzenét, költészetet. De mindez nagyon régen volt, innen-onnan szedegetem össze az emlékeket. Azután Párizsba érkezett a Budakeszin megismert orvos — akihez később Kolozsváron férjhez mentem —, a Döme nevetséges asztalkájánál a helyemet más foglalta el, ottani barátaimat szem elől veszítettem a hatalmas Párizsban; az orvos egyetlen mondatára elkotródott hajdani patrónusom.a kétes hírű budai nemes kisasszony — és maradt F. Sanyi, mindkettőnk jóbarátja, később Kolozsváron is, a távolból, levelezés útján. Magától értetődik, inkább hu" Oravecz Paula, Sándor Kálmán és Thury Zsuzsa (1948, Hévíz) Lányi Viktor, Thury Zsuzsa, Sándor Kálmán, Déry Tibor és Aranyossy Pál (1948, Vajta)