Budapest, 1977. (15. évfolyam)

8. szám augusztus - Benedek István Gábor: Egy család a Ganzból

Mérnökök és munkások csoportképe (az ülő sorban jobbról a második Nedwed Adolf) A villamossági gyárban 1933 júliusában sztrájkba léptek a munkások. Az igazgatóság rendőrséget vezényeltetett a helyszínre. A leghevesebb összecsapásra az esztergályos műhelyben került sor, ahol 3—4, sőt 5—6 munkagépes rendszert erőltettek a dolgozókra, csökkent fizetéssel. A zavargások már azzal fenyegettek, hogy a sztrájk más üzemekre, iparágakra is átterjed. Augusztus közepén maga a belügyminiszter, Keresztes-Fischer Ferenc intette jobb belátásra a konszern vezetőit. A „bedót" eltörölték, a termelés megindult. A munkások győztek. De Nedwed Bélának elment a kedve a Ganztól. Megvárta az első jó ajánlatot és búcsút mondott a Lövőház utcai üzemnek. Édesapja — immáron közel a nyugdíjhoz — a családi hagyomány szerint nem helyeselte e lépést. Ő még abban a világban nevelkedett, amikor a gyárhoz való tartozást, a hűséget hősiességnek tartották. Fia megértette korosodó apját. Úgy értelmezte a marasztalást, mint felszólítást a társakkal való kapcsolat megőrzésére. Megfogadta, új helyén, a Magyar Acélárugyárban sem lesz másmilyen ember. Viszonylag későn, 1941-ben nősült. Feleségét a gyárban ismerte meg. „Irénke, legyen szíves, segítsen lemásolni ezt a rajzot" — mondta egy téli délelőtt a csinos irodista kislánynak a tekintélyes mester. Nem sokkal később egybekeltek, esküvőjükön a régi ganzos barátok éppúgy ott voltak, mint az új munkatársak. Az unoka Fiúk, Béla, 1943-ban született. A nagypapa, Nedwed Adolf már nyugdíjban volt, s szomorú kiábrándultsággal nézte maga körül a megkergült világot. Idősebb Béla a hadiüzemnek nyilvánított Magyar Acélból sokszor napokig nem jöhetett haza. Irénke pedig megismerte a munkásasszonyok nehéz életét: a várakozást, a nélkülözést, a rettegést. És a háború, a front megállíthatatlanul közeledett. Egy éjszakai bombatámadás után kapták a szomorú hírt: meghalt Nedwed Margit, Nedwed Adolf lánya. És nem sokkal később, a még lángokban álló fővárosból, egy hadifogoly-transzporttal a Kaukázus felé vonatozott Nedwed Béla. Civil volt, beteg lett, hamar, még az ország teljes felszabadulása előtt hazaküldték. „Legalább láttam egy kis világot" — mondta. Tíz évig még ott maradt a Magyar Acélárugyárban. Kiváló szakember volt, gyorsan emelkedett a ranglétrán. Talán túl gyorsan is, s ahogy az lenni szokott néha, többen megirigyelték. A törtetéshez, a sima szavakhoz nem értett, csak a vashoz, a szerszámgépekhez. Gondolta, nem csatázik elvérzésig, neki még fel kell nevelnie a fiát. Visszament hát a Ganzba, pontosabban a Klement Gottwaldról elnevezett gyárba, ahová mindig is hívták. 1955-öt írtak. Szakmai értelemben nagy idők jártak újra. Az idomrészműhelyben felállították az első szikraforgácsoló gépet, s ez megadta a jelt a módszeres, tervszerű gyártás- és gyártmányfejlesztésre. Nedwed Béla a prototípus kísérleti és célgépgyár egységébe került. Ekkor kezdték meg a Tiszapalkonyán felállítandó 50 megawattos hidrogénhűtéses turbogenerátorok és a 60 megavoltamperes transzformátor gyártását, amelyet újabb, nagyobb teljesítményű egységek követtek. Akkoriban a műhelyekben nem volt divat múltidőben beszélni. 1956-ban, 86 éves korában elhunyt A szétrombolt Ganz-üzemcsarnok 1945 elején 32