Budapest, 1977. (15. évfolyam)

7. szám július - Dr. Zoltán Zoltán: Budapest posztindusztriális fejlődési szakasza

A főváros iparában foglalkoztatottak száma az elmúlt 7 8 évben erőteljesen csökkent, egyes iparágakban a termelés súlypontja mindinkább vidékre helyeződött át, a lakossági és közületi szolgáltatási igények pedig ugrásszerűen megnövekedtek. Mindebből arra kell következtetnünk, hogy a főváros az intenzív gazdasági fejlődésnek abba a szakaszába lépett, amelyet a nemzetközi szakirodalomban posztindusztriális fejlődési szakasz néven szoktak emlegetni. A posztindusztriális fejlődési szakasznak eddigi ismereteink szerint az a legfőbb jellemzője, hogy a gazdasági növekedés irányában és ütemében a vezető szerepet a korábbi szekunder (feldolgozóipari) szektorhoz tartozó iparágaktól, üzemektől mindinkább a tercier (szolgáltató) szektor veszi át. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy a szekunder szektorhoz tartozó iparágak vagy vállalatok növekedése teljesen leáll, és stagnálásra vagy csökkenésre kényszerül. A növekedési ütem mérséklődése differenciáltan jelentkezik az egyes iparágakban, attól függően, hogy azok mennyire tudják a tudományos-technikai forradalom legújabb vívmányait a termelésbe átültetni és ezzel fejlődésük dinamikáját megalapozni. Az ún. dinamikus iparágak (pl. az elektronikai, a gyógyszeripari stb.) növekedési ütemüket nemhogy tartani, hanem még emelni is tudják, és ezzel jelentős szívóhatást gyakorolnak a többi, kevésbé dinamikusan fejlődő ágazat munkaerő-állományára. Kgyes hagyományos gépipari ágak stagnálnak, esetleg leépülnek. A könnyűipar és az élelmiszeripar legtöbb ágazata, amely sem árukínálatában, sem technológiájában nem képes dinamikus megújulásra, és alapvetően olcsó munkaerőt igényel, egyre inkább alulmarad a munkaerőpiacon kialakuló versenyben. Kzek az ágazatok tehát kénytelenek termelő kapacitásuknak mind nagyobb hányadát más, kedvezőbb körzetekbe áthelyezni. Ez a posztindusztriális fejlődési szakasz több nyugati nagyvárosban már az 1950-es évek második felében jelentkezett. De az 1960-as évtizedben szinte kivétel nélkül mindegyiket elérte, és a termelőerők nagyarányú térbeli átrendeződését indította el. Volt, ahol a leépülő termelő kapacitásokat külföldre telepítették át. (Például az amerikai multinacionális társaságok ún. „szökevény üzemei" Közép-Amerika és Ázsia olcsó munkaerőben bővelkedő, jó közlekedési adottságú térségeibe települtek.) Máshol az addig kevésbé iparosodott vidéki térségekbe helyezték át a termel«') kapacitásokat. Szinte törvényszerűnek kell tartanunk, hogy Budapestet bár egy évtizedes időeltolódással: az i960 1970-cs évek fordulóján szintén elérte ez a fejlődési szakasz. Annál sajnálatosabb, hogy közvéleményünk e folyamat sajátos megnyilvánulási formáit (pl. a munkaerőhiányt, a könnyűipar problémáit, a szolgáltatóipar, a kereskedelem stb. fejlődési nehézségeit) egyedi, extrém jelenségeknek tekinti, és olyan központi intézkedéseket sürget, amelyek a régi egyensúlyi állapot újbóli megteremtésére irányulnának. Ez azonban teljesen reménytelen törekvés! Hiszen egy objektív, törvényszerű, vissza nem fordítható folyamattal állunk szemben. Megítélésem szciint tehát ahelyett,hogy a posztindusztriális fejlődési szakasz természetes következményei ellen berzenkednénk, célszerűbbnek látszik, hogy felismerjük a folyamat sajátos vonásait, és ennek megfelelően alakítsuk távlati törekvéseinket, terveinket. A posztindusztriális fejlődési szakasz törvényszerűségeinek hazai tanulmányozása, kutatása azért is nagyon fontos, mert ez a folyamat nálunk némileg másként zajlik le, mint a kapitalista nagyvárosokban tehát kivédésének módszerei, eszközei sem lehetnek ugyanazok. A főváros szocialista iparában foglalkoztatottak száma 1965-ben 611 ezer fő volt. (Az ország egészéből való részesedése: 41 százalék.) Ez a szám 1970-re csak 9 ezerrel csökkent országos aránya azonban már 34 százalékra mérséklődött. Ez még annak a korábbi fejlődési szakasznak az „utórezgése" volt, amikor Budapest részesedése az ország iparából még úgy mérséklődött, hogy a foglalkoztatottak abszolút száma nem csökkent. A III. ötéves terv két utolsó évében azonban már jelentkezett egy bizonyos abszolút csökkenés is, s ez a tendencia a IV. ötéves tervben erőteljesen felgyorsult. 1970 1975 között a főváros szocialista iparában foglalkoztatottak száma már 90 ezer fővel (15 százalékkal) csökkent: 1975-ben már csak 512 ezer volt. (Az országosból képviselt részaránya 29 százalékra esett vissza.) A 90 ezer fős csökkenésből 75 ezer jutott az állami és 15 ezer a szövetkezeti iparra. A létszámcsökkenés szinte teljes egészében a munkás állománycsoportban következett be. Az egyes iparágakat ez a csökkenés eltérő módon sújtotta. A nehéz- és könnyűiparban foglalkoztatottak száma 1970 1975 között egyaránt 40 40 ezerrel csökkent, míg az élelmiszeriparban csak 2,5 ezerrel, az egyéb iparágakban pedig 3,5 ezerrel. A könnyűipar ezen belül is főleg a textilipar a munkaerő-állományának közel 1/4-ét (23 százalékát) veszítette cl öt év alatt. Ezt azzal magyarázhatjuk, hogy a könnyűiparban a 3 műszakos foglalkoztatás, a nagy zaj- és porártalom, valamint DR. ZOLTÁN ZOLTÁN Budapest posztindusztriális a viszonylag alacsony jövedelem nem vonzó a nők számára. Ezen a problémán a könnyűipari rekonstrukció sem sokat enyhített, mert magasabb bért általában csak a korábbinál több gép kiszolgálása mellett tudtak nyújtani. A nehézipar a korábbi létszámának 11 százalékát veszítette el. Az összes létszámcsökkenés 80 százaléka a gépiparra jutott. Ezen belül főleg a közlekedési gépgyártásban (16 százalék), de ha mérsékeltebben is — a villamosgép- és készülékgyártásban, a híradás- és vácuumtechnikai, valamint a műszeriparban is csökkent a létszám, holott ezeket általában dinamikus iparágaknak tekinthetnénk. A vegyiparban csökkent a legmérsékeltebben a létszám (6,5 százalékkal). Sőt a vegyipar dolgozóinak 40 százalékát foglalkoztató gyógyszeriparban nem is következett be csökkenés, ami a gyógyszeripar valóban dinamikus fejlődésével függ össze. Az élelmiszeriparban ugyancsak 6,5 százalékos volt a létszámcsökkenés az elmúlt öt évben. Ez viszont meglepő módon kevesebb, mint amennyi a posztindusztriális fejlődési szakasz sajátosságaiból következnék. A lehetséges magyarázat: az élelmiszeripar nagy erőfeszítéseket tett a vidéki munkaerő rendszeres, nagyarányú beszállítására, fgy nagyjából stabilizálni tudta létszámát. A fővárosi munkaerőhiánnyal kapcsolatban újabban gyakran hangzik el az az alaptalan feltevés, hogy a problémát jelentős mértékben a gyermekgondozási segélyen levő kismamák okozzák. Ezt az enyhén szólva: progresszió-ellenes feltevést azonban a statisztikai adatok nem támasztják alá. Az összes létszámcsökkenésből 54 százalékot tesz ki a nők és 40 százalékot a férfiak aránya! Vajon ez a nagyszámú férfi munkaerő hová tűnt el az iparból? A nehéziparban öt év alatt bekövetkezett nagyarányú létszámcsökkenésnek csak 1/3-át tették ki a nődolgozók; az élelmiszeriparban 2/3-át, a könnyűiparban 3/4-ét. Ez körülbelül megfelel a nők foglalkoztatási arányának ezekben a népgazdasági ágakban. Minimális volt Ti nők létszámának csökkenése a műszer-, a híradás- és vácuumtechnikai iparban, a gyógyszeriparban pedig emelkedett a női dolgozók létszáma! A munkaerőhiány alapvető oka az, hogy a fővárosban az elmúlt öt évben lényegesen kevesebben kerültek munkaképes korba — az 1960-as évek elejének sajnálatosan alacsony népesedési üteme következtében —, mint amenynyien nyugdíjjogosulttá "váltak. 1975-ben a 15-19 éves korosztályhoz tartozók összlétszáma 50 ezer fővel (26,5 százalékkal) volt kevesebb, mint 1970-ben, amikor az utolsó Ratkó-korosztályok léptek munkaképes korba. A következmény: az ipari szakmunkásképző iskolák az 1970-es évek első felében egyre jobban elnéptelenedtek. Az ipari tanulók száma 1970—1975 között 52 ezerről 30 ezerre, vagyis 42 százalékkal esett vissza. íme, egy újabb tévhit, amit ideje lenne eloszlatni: az ipari tanulók számának csökkenése sem holmi káros divat következménye, hanem azzal függ össze, hogy csökkent a fiatal korosztályhoz tartozók száma. A létszámcsökkenés majdnem hasonló mértékben érintette a középiskolákat is! A gimnáziumi tanulók létszáma 10 ezer fővel, azaz 1/3-ával esett vissza öt év alatt, míg a szakközépiskolásoké — akik szintén a szakmai utánpótlást szolgálják — 4 ezer fővel (13 százalékkal). Ha ehhez még figyelembe vesszük azt is, hogy az 50 ezer fővárosi középiskolás tanulónak 1/5-e (11 ezer fő) vidéki, akkor teljesen nyilvánvaló, hogy a szakmunkástanuló iskolákból nem „a középiskolák irányába" tűntek el a fiatalok. A főváros sokszor „nagyvárosi jelenség"-ként emlegetett elöregedő kor-struktúrája az elmúlt időszakban sajnálatosan tovább romlott. 1975-ben Budapesten 480 ezer nyugdíjas korú volt, ez az összlakosság 23,2 százaléka. (Ebből 168 ezer férfi és 312 ezer nő.) A nyugdíjasok száma most több mint a kétszerese a 1949. évinek. Nagymértékben megbomlott a fiatal és idős korosztályok egészséges aránya; ez országosan 20—20 százalék körül mozog, a fővárosban viszont 14,4, illetve 23,2 százalék az időskorúak javára! Ilyen korstruktúra mellett külső munkaerőbevándorlás nélkül nyilvánvalóan lehetetlen a főváros kiegyensúlyozott munkaerőellátását biztosítani. A főváros munkaerőellátási helyzetét tovább rontotta, hogy a vidéki feláramlás is jelentősen mérséklődött. Emellett sem az agglomerációs övezet, sem az alföldi területek nem tudták az ingázók számát olyan ütemben 28