Budapest, 1977. (15. évfolyam)

7. szám július - Dr. Zoltán Zoltán: Budapest posztindusztriális fejlődési szakasza

fejlődési szakasza növelni, mint az korábban már megszokottá és szinte természetessé vált. Az ingázás számszerű növelésének forrásai nagyrészt már az 1960-as években kimerültek. A még szabad főleg női helyi munkaerő becsülete feltűnően megnőtt az utóbbi években. Budapest tehát egy olyan gazdasági struktúraváltás küszöbére érkezett, amikor a korábban bevált módszerekkel már nem lehet megoldani a fejlődés alapvető problémáit. Új utakat, módokat kell keresni a termelés ágazati szerkezetének célszerű átalakítására, a rendelkezésre álló munkaerőalapot nem megfelelően hasznosító ágazatok, illetve üzemek szelektálására és vidékre telepítésére. Minden más megoldás vagy útkeresés csak tüneti kezelés és a már eddig is megkésett tervszerű intézkedések további halogatása idültebb bajokat okoz. A posztindusztriális fejlődési szakasz törvényszerűségeinek felismerésében gátol bennünket minden olyan törekvés, amely még mindig a budapesti ipar korábban megszerzett pozícióinak megtartására, létszámszükségletének valamilyen módon való előteremtésére irányul. Korábbi beidegződések miatt még mindig nehezen tudjuk Budapestet az országban betöltött kisebb ipari súllyal elképzelni. Vannak, akik azt gondolják, hogy az utókor majd kárhoztatni fog bennünket a nagyipar jelentős fővárosi koncentrációjának leépítéséért. Hz az aggály azonban túlzó, sőt irreális. Az igazság az, hogy a fővárosi ipar jelen állapotában nem is annyira koncentrált és fejlett, mint amilyennek általában gondoljuk. Rengeteg az elavult, még a kapitalista fejlődés időszakából örökölt, korszerűtlen kis telephely. Ezeknek a felszámolása hovatovább halaszthatatlanná válik! Csupán egy példa. A szocialista iparban az egy telephelyre jutó dolgozók száma az 1970. évi 70 főről 1975-ben sS-ra csökkent. Ez a furcsa helyzet annak következtében állt elő, hogy az évtized első felében gyorsabb ütemben csökkent a foglalkoztatottak száma, mint a telephelyeké. Az annyira kívánatos telephely-koncentráció tehát elodázödott. A munkaerő ilyen szétforgácsolódott felhasználása mellett korántsem lehet korszerűségről, hatékonyságról stb. beszélni. Mivel mindent nem fejleszthetünk, szelektíven kell a fővárosi ipar legfejlődöképesebb és leghatékonyabban működő ágazatainak fejlődéséhez a szükséges feltételeket biztosítanunk. A többinek a leépülését nemcsak hogy szükségtelen korlátoznunk, hanem akár állami eszközökkel is gyorsítanunk kell. A főváros posztindusztriális fejlődése szempontjából a nyugati nagy városokkal szemben az alapvető problémát az jelenti, hogy itt az ipar gyors ütemű technikai fejlődése nem tud rövid időn belül nagyszámit munkaerőt felszabadítani a tercier szektor számára. Jelenleg ugyanis nálunk az ipar még nem létszámot ad le, hanem munkaerőt kér. Ez alapvetően más szituáció, mint amit a fejlett tőkésországokban tapasztalhatunk, ahol a tercier szektor fejlődését főleg a szekunder szektorból átáramló munkaerővel oldják meg. Nálunk a tercier szektor munkaerőigényének a kielégítéséhez jelenleg legalábbis úgy tűnik nincsen ilyen belső tartalék. Erre vall az is, hogy az iparban foglalkoztatottak számának nagyarányú csökkenésével párhuzamosan a tercier szektor egyes ágazataiban vagy egyáltalán nem, vagy csak egészen minimális mértékben emelkedett a munkaerőállomány. 1970 1975 között kizárólag a főváros építőiparában jelentkezett számottevő (13 ezer fős, azaz 9,6 százalékos) létszámnövekedés. A belkereskedelemben viszont 13 ezerrel (8,2 százalékkal) csökkent a létszám. Csak minimálisan: 3 - 4 ezerrel nőtt a szállításban, a hírközlésben, valamint a szolgáltatásokban és az egészségügyben dolgozók száma. Az igény ennél jóval nagyobb lett volna, amit a lakásfelújítási, élelelmiszerkereskedelmi, postai, szolgáltatóipari, óvodai, bölcsődei, egészségügyi és alsófokú pedagógusi létszámellátási problémák is jeleztek. Az építőipar döntően az új lakások építésére koncentrálta erőit, amiben ugyan szép eredményeket tudott elérni, de a lakásfelújításra már nem maradt elegendő kapacitása. így az a hátrányos helyzet állt elő, hogy az évenként épített új lakásoknak (mintegy 41 ezer db-nak) alig íjjo-át (1400 db-ot) teszi ki a felújított lakások száma (az összes lakásállománynak alig 0,3 százalékát). Ilyen lassú ütem mellett közel száz év kellene a meglevő — és sok helyen nagyon leromlott állagú — lakásállomány felújításához! Tehát a lakásállomány egy jelentős részét majd azért kell szanálni, mert időbeni felújítása kapacitáshiány miatt elmaradt! A belkereskedelem létszámcsökkenéséből 7 ezer jutott a nagykereskedelemre — ez is túlzottan Budapestcentrikus ! ,2 ezer a bolti kiskereskedelemre és 4 ezer a vendéglátásra. Különösen nehéz helyzet állt elő az élelmiszer-kereskedelemben, ahol a bolti kiskereskedelem létszámcsökkenésének 90 százaléka csapódott le : itt 10 százalékkal kisebb létszámmal 50 százalékkal nagyobb forgalmat kellett lebonyolítani 197 s-ben. Ez 44 százalékos termelékenység emelkedést jelentett. A jelentkező feszültséget csak kevéssé tudta enyhíteni az ÁBC-áruházépítési program. 1975-ben az élelmiszerboltok 4 százalékát kitevő ABC-áruházakban a fővárosi élelmiszer-kereskedelmi létszám 16 százalékával bonyolították le az összforgalom köze! 20 százalékát. Egy AüC-áruház átlagban f> vegyes élelmiszerbolt forgalmát képes lebonyolítani 4,S-szer akkora alapterületen. Ez tehát a „leghatékonyabb" üzlettípus a gyorsan növekvő forgalom létszámtakarékos lebonyolítására. Hasonló, nagy átbocsátóképességű áruházi hálózat kialakítására lenne szükség a ruházati és iparcikk kiskereskedelemben is. Itt ugyanis az áruházak részesedése az összforgalomból mindössze 11 százalékos, holott — a nagyváros igényeinek megfelelően — legalább kétszeresének kellene lennie (22—25 százalék). A szolgáltatások területén a legtöbb helyen óriási fejlődés mutatkozott az elmúlt 6 8 évben. Mégis, az igények a lehetőségek előtt járnak. A gépkocsiszervizek kapacitása öt év alatt a 3-szorosára nőtt, s lényeges minőségi javulás következett be a vállalási idők csökkentésében, a minőség javításában stb. 1975-ben az ország gépkocsijavító kapacitásának 50 százaléka a fővárosban koncentrálódott. Itt található a legtöbb speciális javítást végző márkaszerviz. A mosodai kapacitás kétszeresére bővült, de ezt a munkaerőhiány miatt csak részben tudták kihasználni. A vállalási határidőket egyre nehezebben tudják tartani. A főváros részaránya az elektromos háztartási készülékek javításának országos szolgáltatási értékéből 1975-ben közel 40 százalékos, a híradástechnikai cikkek nél több mint 30 százalékos volt. A személyi szolgáltatások körében a fodrászati tevékenység teljesítményértékének közel a fele, a fényképészetinek 40 százaléka Budapestre jut. Ezek alapján nem meglepő, hogy az egy főre jutó szolgáltatási kiadások évi összege a fővárosban 1120 Et. ami az országos városi átlagnak kétszerese, a vidékinek háromszorosa. Az egy főre jutó szolgáltatások értékének nagyobbik felét (607 Ft-ot) az ún. ipari szolgáltatások és a méret utáni termékek előállítása adja. Ezek közül a legmagasabb értéket a gépkocsijavítás (277 Ft), a mosatá: (96 Ft) és a ruházati termékek készí tése, javítása (81 Ft) képviseli. A személyi szolgáltatások közül 5 fodrászat évi 190 Ft-tal (egy főre számítva) nagyon előkelő helyet foglal el. Említésre méltó még a teherszállítások (82 Ft) és a kereskedelmi szolgáltatások (pl. kölcsönzés jelentős igénybevétele. Mindezek alapján azt gondolnánk, hogy a fővárosban a szolgáltatási igények magasfokú kielégítéséről beszélhetünk. Ha azonban tüzetesen mérlegeljük a költségráfordítások öszszetételét, arra a végkövetkeztetésre jutunk, hogy a fogyasztói szolgáltatásoknak még nagyon a kezdeti — de egyre dinamikusabban fejlődő szakaszában járunk. Elég arra utalnunk, hogy a fodrászati kiadások fajlagos mutatója még képes veisenyezni a gépkocsikarbantartás összegével, vagy pl. a fényképezésre foiditott kiadások a lakáskarbantartás fajlagos ráfordításaival. Summázva az elmondottakat: a ter -cier szektor létszámigényeinek kielégítésére az eddigieknél sokkal nagyobb gondot kell fordítani! Az ipar munkaerőgondjai a termelés területi áthelyezésével — vidékre telepítésével — enyhíthetők. De a szolgáltatások fejlesztésénél ez az út nem járható. A szolgáltatási igényeket helyben kell kielégíteni, területi bázisuk — egy-két kivételtől eltekintve — nem helyezhető át. Tehát a/ adott munkaerőhelyzet viszonyai kc>zött kell a fejlesztés feltételeit meg teremteni. A szolgáltatóipar, általában a tercier szektor, a modern életkörülmények között, a gazdasági fejlettség egy meghatározott szintjén nem „mellékes ipar", hanem a nagyvárosi ember életszükséglete. A szolgáltatóipar funkcionális zavarai rontják a munka általános társadalmi hatékonyságát, és kedvezőtlen társadalmi közérzet kialakulásához vezetnek. A párt és a kormány legfelsőbb vezető testületei ma már kiemelten kezelik Budapesten a tercier szektor fejlesztését, és a nehézségek elhárítására —- a Fővárosi Tanáccsal együtt — hathatós intézkedéseket tesznek. Az elismerésre méltó törekvések mellett azonban sokkal mélyrehatóbban kellene kutatnunk a posztindusztriális fejlődési szakasz törvényszerűségeit. S a felismert törvényszerűségek birtokában, következeteseknek kell lennünk a határozott és gyors cselekvésben. 29