Budapest, 1977. (15. évfolyam)

1. szám január - Gábor István: A Vigadó újjáépítése és megnyitása

már azért is nehéz eldönteni, mert a művekből úgyszólván semmi nem maradt fenn, de még a reprodukciókból, fényképekből is kevés —, a Vigadót sok értékes szobor, dombormű is díszítette. A főhomlokzat tervét 1861-ben vitatta meg Pest városának épitészeti bizottsága, és úgy döntött, hogy a főhomlokzat oszlopait szobrokkal kell díszíteni. Dunaiszky Lőrinc nyomban vázlatokat készített e célra, de a szobrokat végül Alexy Károly faragta ki 1863—64-ben. Összesen négy, tizenhat alakos domborművet alkotott, ezek zenélő alakokat és görög ruhás, táncoló nőket ábrázoltak, fél-dombormű formájában. Ugyancsak Alexy Károly mintázta meg az oldalsó oszlopokra azokat a dombormű veket, amelyek nemzeti nagyságainkat — szám szerint tizenhármat — ábrázolták. Sorrendben a következőket: Zsigmond, Mária Terézia, IV. Béla, Erzsébet, Széchenyi, Hunyadi János, Nagy Lajos, Mátyás, Zrínyi Miklós, József nádor, Szilágyi Erzsébet, Varula Jakab, Árpád és Attila. A szembetűnően nem kronológiai rendben fölsorakozott történelmi alakok között egy számunkra ismeretlen névvel találkozunk. Varula Jakab — korábban Vabula, a régi városi jegyzőkönyvekben pedig Vatula néven említik — nem különösebben nevezetes egyéniség. Pest első bírája volt a török uralom után, aki felsőbb utasításra vállalta ezt a feladatot, de a kevés fizetés miatt állítólag mindössze évi száz tallért kapott egy év után lemondott. Méltatlanul került tehát alakja ebbe a kisebb nemzeti pantheonba, és ezt jogosan roszszallotta már 1866-ban a Vasárnapi Újság kritikusa. Érdemes még megemlíteni — ugyancsak Czagány István elemzése alapján a középső homlokzat később készült szobrait. A Pásztordalt Donát Gyula, a Terpsichorét valószínűleg Vasadi Ferenc, a Spanyol táncosnőt és a Bacchust Stróbl Alajos, a Zene című szobrot a föltevések szerint Szász Gyula készítette. Az épületbe a szobrok egy része a festményeknél is később került: a díszlépcsőházban Liszt Ferencnek szürke márványból kifaragott portréját például Beck Ö. Fülöp 1935-ben mintázta meg. De a díszterem többi szobra is — többek között Stróbl Alajosnak Hegyi Arankát ábrázoló Fandangója és Füredi Richárd Polonaise-e - -1866 után létesült. 1882-ben keletkezett Donát Gyula szobra, a Népdal, amely a kisteremben állt. Kemény Zsigmond lapjában, a Pesti Naplóban 1865. ;anuár elsején a következő hirdetés jelent meg: „Az újonnan épült Pest városi Redoute-termek bérlőinek van szerencséjük a t. cz. közönséget értesíteni, hogy a dísz és fényben páratlan Redoute-termek vasárnap, 1865. évi január 15-én nagy fényes és nyilvános táncvigalommal fognak megnyittatni." Ez volt az 1865-ös farsang legnagyobb eseménye. A Vasárnapi Üjság másnap rajzot közölt, amely szerint a megnyitón zsúfolásig megtelt a terem. Jóval később, 1915-ben ezt megcáfolta a Kincses Kalendárium, mondván, hogy mindez csak propagandafogás volt, mert a nagy tolongástól való félelmében a közönség távol maradt. Az első bálon — állítólag — mindössze hatszázan, a másodikon, január 18-án ugyancsak kevesen voltak. Az első nagy mulatság, amelyen már megtelt a Vigadó, az 1865-ös jogászbál volt — olvasható a Kincses Kalendáriumban. Annyi bizonyos, hogy a gyér látogatottságra a megnyitás után egy héttel a Vasárnapi Újság is panaszkodott, de lelkesen méltatta magát az épületet: „Valljuk be őszintén azon igazán nagyszerű benyomást, mit e fényesen világított, órási arányok a megdöbbent szemlélőre gyakorolnak. Nincs fejedelem, legyen az még oly hatalmas, kinek szégyenére válnának a termek . . ." A Vigadó fényes kivilágításáról esett itt említés. A Feszi eredeti tervei alapján Hollenbach által Bécsben készített, gazdagon aranyozott négy fő-csillár egyenként 102 gázlánggal égett; ezekből kettő a nagy-, egy-egy a kisterembe és a Csemegetárba került. Az épület többi helyiségeiben 32 kisebb csillár, 6, 16, illetve 24 lánggal világított. Egy forrás szerint 1882-ben a nagyterem világítását villamosították, de ennek a közlésnek ellentmond az Építő Ipar című folyóirat 1896. február 12-i számában olvasható cikk, amely a Vigadó elavultságát panaszolja, és többek között megállapítja, mennyire visszatetsző, hogy villanyvilágítás helyett gázláng ég, „amelynek pár óra múlva pörkölő, égető szaga van, és emiatt a karzat páholyai hasznavehetetlenekké válnak". Valószínű, hogy az elektromos világítást 1882. február 4-én, amikor a Nemzeti Színház operaelőadását közvetítették telefonon át a Vigadó éttermébe, csak kísérletként használták. A végleges villamos átalakításra minden bizonnyal később került sor. Ami a beosztást illeti, amelyet már a megnyitáskor bírálatok értek, az nem Pollack korábbi tervén, hanem Feszi újabb elképzelésén alapult. A földszinten az ötnyilású főhomlokzati árkádok mögött volt a sörcsarnok, az étterem és a kávéház. Mind a kávéháznak, mind a sörcsarnoknak három bejárata volt, különböző irányból. Köztük húzódott meg a bazár, más néven a kertészeti kiállítás csarnoka. A díszlépcsőház két szélső lépcsőkara az emeleten a nagyterem előcsarnokába torkollott. A díszteremtől északra Pollack korábbi cukrászdája helyén a hatszögletű Csemegetár, délre egy kisterem állt. Az emeleti előcsarnokból nyílt és a Csemegetár oldalához csatlakozott az 1 szaki szárnyon elhelyezett étterem, amelynek mennyezetét nyolc öntöttvas oszlop tartotta. Később, 1872-ben, mint említettük, az épület hátsó szárnyát Linzbauer István építész tervei alapján kibővítették, és ide három étterem került. Noha a Vigadó -.-lkészültekor Feszi mindössze 45 éves volt, és még 19 esztendeig élt, ez a munka lényegében pályájának végét jelentette. Újabb megbízást alig kapott, és bár később is szorgalmasan részt vett a pályázatokon, már nem ért el eredményt. Mindenütt ott volt legfőbb vetélytársa, Ybl Miklós, aki valóban egy új és jelentős, a Feszi Frigyes stílusánál modernebb korszakot képviselt a magyar építőművészet történetében. Noha beadott terveire Feszi öntudattal írta rá, hogy „style hongrois", ezt a magyaros stílust, és általában az egész Vigadó célszerűségét már az épület elkészültekor sokan kétségbe vonták. Bizonyára ezeknek a támadásoknak is szerepük volt abban, hogy Feszi népszerűsége oly hamar megfogyatkozott. A korabeli kritikák közül a legsúlyosabb minden valószínűség szerint Henszlmann Imréé volt, aki 1867-ben az Országos Képzőművészeti Társulat évkönyvébe hosszú cikket írt a Vigadóról. Ebben kíméletlenül ostorozta Feszi alkotását, és főhibájául „a szerves egyöntetűség hiányát", „a darabonkénti befejezést''' rótta föl, mely „a legtöbb díszítményi részlet következetes sajátszerűsége dacára is mindenütt szembeötlik". Továbbá : „A középajtó hiánya nagy hiba (az emeleti előcsarnokból valóban nem vezetett ajtó a díszterembe, G. I.), ezáltal a főterem áttekinthetőségéből előálló meglepő hatásról mondott le az építész.'''' Nagy és veszélyes a léghuzat, „melyből folyóan a vendégek közül sokan meghűlést és csúzt vontak a nyakukra". Nyomasztó hatású Henszlmann szerint a nagyterem 64 lábnyi magassága. Ami a hom-és megnyitása