Budapest, 1977. (15. évfolyam)

7. szám július - Magyar Imre: Otthonom

világon, beleértve klinikai szobámat is, elvégeznék. Itt az esti órákban csend van és nyugalom. Ha valamilyen szép zene feleségemet is becsalja, leül az egyik fotelbe, hallgat vagy olvas és nem zavar. Otthonom átka, a televízió gyakran szól az esti órákban is, de 10 után ritkán, és ide kevéssé hallatszik be. Bal kezemmel elérhető távolságban a rádió billentyűje nyomható be. Harmadik műsora legtöbbször nyújt hallgatásra érdemes zenét, és jól tudok dolgozni, ha zene szól. Ha a zene előttem ismeretlen, vagy ismerős ugyan, de éppen ezért ragad meg, a munkát inkább abbahagyom. A rádió mellett van régi, de használható lemezjátszóm is és alatta megfelelő lemezgyűjtemény, melyből azt szedek elő, amit akarok. Mindez természetesen hosszú évtizedek folyamán alakult csak ki, és öltött — úgy látszik — végleges formát. A további fejlődésnek már nincs sok lehetősége, teljes fölforgatáshoz pedig már fáradt vagyok, és nem is látom ennek célját. Néhány zöld növény van még a szobában, cserépben vagy falon; egy hordozható falépcső, hogy a magasabban fekvő könyveket is elérhessem; állvány, iratoknak és tiszta papirosnak. Az egyik ajtó felett Goethe szecessziós, de nekem régtől kedves és nélkülözhetetlen porcelán-arca néz a szobára. És még egy nagy kincs: az íróasztallal szemben, a másik ajtó mellett Korányi Sándor arcképe, sajnos egyre halványuló aláírásával. Ezt a képet a Korányi klinika tagjai kapták 1936-ban, amikor Korányi Sándort méltatlanul és galádul nyugalomba küldték. Az íróasztalon rendetlenség. Ha valaki rendet csinál — például a feleségem, akit időnként ellenállhatatlan kényszer ösztönöz erre —, semmit sem találok meg, és napokig bosszús vagyok. A várószobáról csak néhány szót. Ide az idők folyamán értékes régi bútorok kerültek, asztalkák, zsámolyok, tabernákulum, vitrin, faszobor, Gallé-váza, régi óra stb. A gyermekeim mosolyognak rajtam, de a sarokban zongora is álldogál, amit én sohasem engedtem eltávolítani, sem pianinóra kicserélni. Valamennyiük elkezdte a zongoratanulást, és rövidebbhosszabb idő után felhagyott vele, csupán a fiam csellózott, de ő is abbahagyta a muzsikálást. Magam sem tudok zongorázni, mert a tanulásáról mindig le kellett mondanom közbejött akadályok: munkaszolgálat, háború, miegymás miatt. Minek hát a zongora? Tetején szépirodalmi folyóiratok, szobrok és növények. Senki sem zongorázik, legfeljebb az unokák verik ma már hamisan csengő billentyűit. Néha azt hiszem, Durkó Zsoltot, Lendvait vagy Lángot játszanak — de csak másfél évesek ... Ha nyugdíjba megyek, vajon elkezdek-e megint zongorázni? Érdekes kísérlet volna: megtanulhat-e öreg ember zongorázni?. . . A vitrinben hálás betegek ajándékai, sok igen szép tárgy, egy letűnt világ emlékei, melyeket a gyerekek kinevetnek. A képeket sem szeretik, ezek ellepik ennek a szobának minden falát. Üdék, színesek, én mindegyiket szeretem. Ugyancsak jobbára betegek ajándékai. Hermann Lipót, Vén Emil, Vörös Géza, Chiovini, Vidovszky, Deák-Ébner, Molnár C. Pál, Tölgyessy. Fárasztó rendelés után szeretek leülni a várószobában, kiválasztani egy képet és sokáig nézni. A nagy művészeti könyvek — főképp szintén ajándékok, melyek négy évtized folyamán gyűltek össze — a gyerekszoba könyvespolcának alsó, tágas részén állnak egymás mellett. Ezek közül is jó ki-kivenni egyet és nyugodt pillanatokban nézegetni. A francia impresszionisták számos kiadású albumait szeretem, meg Hieronymus Boscht, Brueghelt, Michelangelót, A gazdag életmű egy része (SIKLÓS PÉTER FELVÉTELEI) A könyvtárszobában, unokáival 10