Budapest, 1977. (15. évfolyam)

7. szám július - Magyar Imre: Otthonom

Feleségével Botticellit, Picassót, a közel-és távol-keleti művészeteket. Hosszú idő telt el, amíg ez az otthon, életem tántoríthatatlan alapja, kialakult. Optimizmusom ezúttal nem csalt. Hatunknak, feleségemmel és a négy gyerekkel, nem volt sok a négy szoba, sőt kevés. Csak most kezd sok lenni, mert a gyerekek eltávozásával egyre üresebb. Nem a tér nagy. A hangok hiányoznak belőle, és a hangulat más. A vacsora utáni paláverek, a szenvedélyes viták a gyerekekkel műveltségről, erkölcsről, történelemről, irodalomról — a nap fénypontjai voltak. Ma már ezek nincsenek. Csönd van. Annál korábban kezdhetek munkához. Úgy érzem, hogy nappal nem jutok munkához a dolgom miatt. Igazi munkának az este óráiban végzett munkát tekintem. Tanulok, előadásra készülök, írok, gondolkodom, olvasok. Mindennap úgy kell lefeküdnöm, hogy azt érezzem: a mai nap sem volt hiábavaló. A fiatal tanársegéd, aki hosszú megpróbáltatások után, tele a jövőbe vetett reménységgel, megindult végre a klinikai pályán, mely addig csaknem tökéletesen el volt számára zárva, hosszú utat tett meg. Ez az út, minden derűlátás ellenére, nagyon göröngyösnek bizonyult. A remények nem mindig váltak valóra, és az energiát legtöbbször, sajnos, nem a munkavégzése, hanem a munkavégzés lehetőségének a megteremtése használta el. Ma sem a munka a probléma, hanem a feltételeinek a kiküzdése. Sok bosszúság, sok bánat és sok igazságtalanság, sok nehézség jellemzi az elmúlt három évtizedet. Ezeken keresztüljutni csak úgy lehetett, hogy az ember otthonában megpihent és felderült. így másnap ismét optimizmussal és energiával indult el. És ez az otthon szerepe számomra ma is. Bármi történik, arra gondolok, hogy nemsokára hazamegyek. Otthon védve vagyok, otthon elfogadnak, megértenek és szeretnek. Otthon nincsenek áskálódások, nincsenek ferdítések, pletykák, sértődések és nincsenek félreértések. Az íróasztalomnál ülve, teljes a biztonság. Védett vagyok, télen meleg a szoba, nyáron hűs, alig kell szólni, mindenről gondoskodnak, amire szükségem van. Felkelek az íróasztal mellől, kinyitom a rádiót vagy felteszek egy lemezt, a könyvszekrényből találomra kihúzok egy könyvet, mindig találok valami érdekeset, újat, meglepőt. A munka mindig nagyon jól megy. Külföldi utazásban a legnagyobb öröm a hazatérés és az itthoni emlékezés a másutt látottakra és tapasztaltakra. Meg kell mondanom, hogy ezt az otthont, amely létemnek és munkámnak ma is alapja, amely a világban oázis, zivatarban fedél, idegességben nyugalom, igazságtalanságban igazság, szennyben tisztaság, minden rútban szépség, és nehéz helyzetben remény — feleségem teremtette meg számomra. Az ő érdeme a légkör, mely pihentet és mindent elsimít. Az ő nagyszerűsége az is, hogy most, amikor egyedül maradtunk, és a gyerekek már csak látogatóba járnak hozzánk, otthonunk változatlanul otthon maradt, és változatlanul lehetővé teszi kötelességeim teljesítését a világban. 1931-ben léptem be először az akkori Korányi klinika kapuján, és oda lépek be ma is minden reggel. Közben néhány nehéz megszakításban volt részem. 1947-ben költöztem be mai otthonomba, s ez ma, 30 év múltán, jobb és melegebb otthon, mint valaha. Nem tudom, meddig élvezhetem még. A világ sokat változott. Magam nem változtam, csak öregedtem. Úgy látom, ez csak azt jelenti, hogy az otthonra egyre nagyobb szükségem van. 11