Budapest, 1977. (15. évfolyam)

6. szám június - H. Boros Vilma: Gimnáziumi éveim a század elején

Padlófűtést elzáró ködugó (XIV. sz.) Szemenyei Tivadar felvétele nek hírmondója. Egy hatalmas, XIV. századi szökőkút átfúrt oszlopain (ún. dobtagjain) kívül felszínre került egy — a XIV—XV. századfordulóra keltezhető — kettős ólomcső töredéke. A várpalotának tehát már az Anjou korban is volt vezetett vize, vízvezetéke. (Nagy Lajos híres visegrádi szökőkútja ugyanennek a technikai „csodának" ékesebb bizonysága.) A budai vízvezetéket — mégpedig egy dunai víz-szivattyút — az 1410-es években Zsigmond király építtette újjá. Ma már — Pr. W. von Stromer nürnbergi kutató jóvoltából — e korszakalkotó technikai műnek alkotóját név szerint is ismerjük: Hortmann Steinpeck volt az a nürnbergi „Rotschmied" (rufifusor), vagyis rézöntő, aki 1416-ban ezer rajnai forintot kapott a császárkirálytól budai remekművéért. (Nürnbergben 1379-től 1429-ig szerepel.) 1975-ben azután a Szent György tér déli részén feltártuk a királyi palota hajdani északi főkapu-tornyához vezető díszes kövesutat. Az út nyugati oldalát egy — XV. századi leletekkel meghatározott — kettős cserép- és ólomcsöves vízvezeték kísérte. Északról délnek lejtve követte a várfennsík felszínét. Ez a késő középkori vízvezetékrendszer viszont kétségtelenül abból 3 vízgyűjtőből táplálkozott, amely Mátyás király — mai szabadsághegyi — vízvezetékének friss forrásvizét tárolta a mai Szentháromság téren. A Mátyás-féle vezeték forrásháza a XII. Béla király úti, szépen helyreállított Városkút s a Bélakút volt. Ennek a vízvezetéknek — a Zsigmond-kori dunai szivattyúval ellentétben — "agy közegészségügyi értéke is volt: kristálytiszta ivóvízhez juttatta Buda polgárait és a palota lakóit. Ez megbecsülhetetlen kincs a járványokkal állandóan tizedelt középkori életben! És ha már a Zsigmond-mű mesterét említettük, emlékezzünk meg a Mátyás-féle hegyi vízvezeték nagy hidro-40 technikai alkotójáról! Az ő nevét is tudni véljük: a firenzei Chimenti Camicio volt e mű alkotója (1431 — 1495). Mind a budai, mind az esztergomi vári vízművet ő tervezte és építette meg. Budai „tervezőirodájának" sáfárát Bernardo Vespuccinok hívták. Bernardo bátyja pedig a nagy Amerigo Vespucci volt. Levelezésük fennmaradt. íme, egy látszólag semmitmondó átfúrt oszlop, két ólomcsőtörsdék s egy török dúlta kis vizvezetékszakasz az európai művelődéstörténetnek egy-egy fejezetéhez kalauzol bennünket .. . S ahogy a középkor nagyon találékony felfedezői a közjó szolgálatába kényszerítették a vizet, a másik őselemet: a tüzet is az ember szolgájává tették. És nem is akárhogyan! Ugyancsak még 1974-ben, szobrainkkal együtt, azok lelőhelyén került felszínre egy padlófűtés-rendszernek (hypocaustum a latin neve) 11 kőből faragott elzáró dugója. Egyiket meduzafő díszíti. Az Anjou-kori palota nyugati szárnyát fűtötték így, s az épület XV. századi átépítésekor vették ki őket. (A padlófűtő-rendszer hármas kemencéjét, tűzterét még az 1949/51. évi feltárások során megtaláltuk. Egyesek — tévesen — úgy vélték akkor: királyi fazekasműhely égetőkemencéire bukkantunk.) Leleteink azt tükrözik: a tűz, a meleg, a fűtés technikája is fejlődött, már a középkor századaiban is. Az Anjouk palotáját ugyanis — címeres kályhaszemek tanúsága szerint — már nemcsak a maradibb padlófűtéssel temperálták. A díszes cserépkályhák igazi divatja Zsigmond király korával köszöntött be. Újabb feltárásaink során a már régebben talált szemeskályhák csempéinek sorát újabb, eddig nem ismert figurális-címeres csempékkel gyarapíthattuk. Gótikus és reneszánsz kályhacsempe-gyűjtemenyével a Budapesti Történeti Múzeum anyaga az európai gyűjtemények él-Lovagfejek XV. századi kályhacsempe-töredékeken (Tihanyi Bence felvételei) Sárkány-alakos gótikus ötvösmunkák