Budapest, 1977. (15. évfolyam)

6. szám június - H. Boros Vilma: Gimnáziumi éveim a század elején

Lovak elé vetett vas sulymok (XVI—XVII. sz.) Tihanyi Bence felvétele Középkori kétkezes pallosok Moser Zoltán felvételei XVII. századvégi ágyúgolyók (Bakos Margit felvétele) dernizáltak: a szegletes bástyákat kerek bástyákká alakítják át. Minderről feltárásaink mobil és ingatlan emlékei — tehát kisleletek es épületfalak — tesznek tanúságot. Régészeti leletek vallomásai Buda vára hétszáz esztendeje vált Magyarország fővárosává. (Annak idején, 1944/45-ben — amikor a Vár éppen 24. ostromát szenvedte el — sokkal nagyobb gondjaink voltak annál, semhogy erre a hetedik centenáriumra emlékezzünk.) Az elmúlt századok anyagi kultúrájának emlékei — csakúgy, mint a hajdanvolt emberek is — városunk-várunk földjébe temetkeztek. Ha aztán ezeket a leleteket kiemeljük a földből, ha lefújjuk róluk a feledés és az értetlenség porát, népünk kincseivé válnak az emlékek. Az ország, a város gazdagodik általuk. Emlékszem, mennyire meghatódtam néhány esztendeje, amikor a nyugati világot megjárt magyar középkori kiállítá-s anyagát megszemléltem. A műtárgyak sorában megpillantottam azokat a pompás gótikus kályhacsempéket, amelyeket 1949/51-ben, az akkori budai várásatásokban való részvételem idején a magam munkacsoportjaival találtam meg — apró töredékekben! És ez nemcsak a régészeti munka kérkedő dicsérete! A velük egyenrangú munkát végző restaurátoroké is. Hiszen az ő avatott kezük varázsol műtárgyat a leletből! ők illesztik össze, egészítik ki a töredékeket, s ők teszik a — sokszor mállékony, tört, elrozsdált — leleteket időállókká. 1972-től fogva e sorok írójának jutott osztályrészül, hogy a helyreállítás egyik élőmunkájaként újra belevághassa a régész-csákányt a budai vár földjébe. Azóta — angna szerénytelenség — egy újabb, kisebb múzeumra való leletanyag került felszínre. Köztük, legszuggesztívabb művészettörténeti kincsként, az azóta már bemutatott szobortorzó-galéria. Az építő technika középkori emlékei Ezúttal leleteinket nem a feltárás esetlegességeinek rendjén, hanem a technikatörténet szempontjából kívánom az olvasó elé tárni. Az építő és a romboló technika, a békés korszakok s a pusztító háborúk emlékanyagán át. A kettő mélyebb rendben is összefügg: a második elpusztította azt, amit az első alkotott. Kőfejtő csákányok, ácsszekercék, követ repesztő nagy vas ékek szerény leletei képviselik a békés eszközök arzenálját. Megtaláljuk ezeket a szerszámokat — a béke, az építés fegyvereit — legrégebbi rétegeinkben éppúgy, mint az újabb korból származókban. És ha ma már csak alapfalaikban állnak is azok az épületek, amelyeket ezekkel a szerszámokkal emeltek, az azokat díszítő épületplasztikai díszek, művészi faragások hírmondói a hajdani „kűrakók", kő- és képfaragók remek munkájának. Ám ezeket az épületeket nemcsak emelték. Lakták is azokat. Se szeri, se száma az udvari élet mindennapi emlékeinek. A konyha és az asztal emlékanyaga tán a leggazdagabb. Szerény, ún. vászonfazekaktól, cseréppoharaktól, butykosoktól pompás import-kerámiákig, nyugati és keleti eredetű luxus-edényekig mind gazdagabbak a feltárások eredményei. 1974-ben, szobrainkkal együtt, két építőtechnikai leletcsoportot is felszínre hoztunk. Az egyik a víz, másik a tűz emberi szolgálatba-késztetésé-39