Budapest, 1977. (15. évfolyam)

6. szám június - H. Boros Vilma: Gimnáziumi éveim a század elején

Csoportkép az 1914/15-ös tanévből. Jobbszélen áll Koricsoner Margit A felsőbb osztályokban — amikor már nem a rajzteremben voltunk — kialakult a tanteremben a padok két tömbje. A közvetlenül a katedra előttiben a szerencsejátékosok ültek. Könyvüket a tanári asztalhoz tudták támasztani, s így kiolvasták belőle a leckét. Az ablakon kinézegettek az Irányi utcára, a tanárokkal kokettáltak, fecsegtek— míg mi a másik tömbben boldogok voltunk, hogy ilyesmikkel elhúzzák az órát, s megússzuk a felelést. A mi padjainkban ültek a szorgalmas, törekvő, drukkoló lányok. De mindnyájunk között hihetetlen összetartás volt „közös zsarnokainkkal", a tanárokkal szemben. Egymás segítése, puskák gyártása, súgás, apró hazugságok, bliccelések leplezése— mindez magától értetődő volt. * Tantervünk a fiúgimnáziumokéhoz igazodott. Elmaradtak az ének, rajz, kézimunka, utóbb a tornaórák is. Elmúltak a kirándulások és majálisok, amik a polgáriban annyi élményt nyújtottak. A tanárnőket néninek szólítottuk, de név nélkül. A férfiak „Tanár urak" voltak. Emlékszem: magyar órákon a lányok a Zrínyiászba különösképpen belevesztek, a sok csataleírást összekeverték. Egyedül Kumilla szerelme és halála érdekelte a lányokat; ha a felelő nem tudta folytatni az eposz tartalmát, a Kumilla-epizódot mesélte el. Mi többiek pedig kuncogva, de cinkosán lapultunk. Szegény Kumilla! A mi osztályunkban a Zrínyiász folyamán többször is meg kellett halnia. Kevés érdeklődés nyilvánult meg a németórákon is, bár a lányok közül többen meglehetősen tudtak németül.Olvastuk Goethe Iphigeniáját, majd a Teli Vilmost, Schiller drámáját. De tanárnőnk, a „Mujder" keservessé tette számunkra az irodalmi műveket is, a lélek nélküli olvasással. A fiúk az első osztálytól kezdve tanultak latint. Hogy utóiérjük őket, nekünk heti 8 latinóránk volt. Nem a sok óra, nem is a nyelv volt a baj, hanem tanárunk: félelmünk, rettegésünk, gyűlöletünk tárgya. Nem is leplezte lustaságát és közönyét. Csak ült a katedrán, unatkozva, a lányokkal olvastatta fel a könyvből a következő leckét, a lányoknak kellett egymást kikérdezniük; s az odaadott tanári noteszba a megszabott érdemjegyekot is velünk íratta be. Minthogy rettenetesen féltünk tőle, mindenki tanult — és tudott is. (Azért tettem latinból tanári vizsgát, mert ezt a tárgyat már a gimnáziumban annyira megtanultam.) Kínozni is szeretett bennünket. Amikorlélegzetvisszafojtva írtuk a latin dolgozatot, elkezdett a katedrán csoszogni, mintha fel akarna állni, s amikor a mi felriadásunkat látta, elkezdett kacagni. Egyre mesélte, hogy milyen szörnyű az érettségi, egy vésztörvényszék előtt kell megjelenni! Mi feljajdultunk, erre ő újra csak nevetett: „Lányok, az istenért, legyenek férfiak!" Egyik osztálytársunk fogorvos lett. Ő mesélte: egyszercsak felbukkant a körzeti rendelőben volt latintanárunk. Látszott rajta, hogy nagyon fél. „Látja", mondta neki a doktornő, „ez a különbség: Maga csak tíz percig izgul itten, mi pedig Magától négy évig rettegtünk." A felső osztályokban görögöt is tanultunk. Görögtanárunk kövér ember volt, Pufi-nak hívtuk. Egyetlen alkalommal fordult csak elő, míg tanított minket, hogy magyarázott — éspedig egy teljes órán át . . . Boldogan hallgattuk, és sokáig emlegettük: milyen csodálatos volt, amikor Pufi egyszer a görög irodalomról beszélt! Egy iskolai ünnepségen előadtak a lányok egy jelenetet. Pufi írta és tanította be. Arról szólt, hogy egy leány a tantárgyakkal gyötrődik, majd elalszik könyvei fölött. ' Almában csodálatos nőalakok jelennek meg és beszélni kezdenek vele: Nausikaa, Dido, Iphigénia, Helena... A grammatikát nyúzó keserves szövegekből kilépve, élőkké lesznek, s nyomban szépek, érdekesek! Azt kérdeztük ezután: az órákon mért nem tudtak tanáraink életet lehelni a gyönyörű, költői szövegekbe? Mért nem mutatták meg nekünk a bennük rejlő szépségeket, a szavak zenéjét, szárnyalását? Az alsóbb osztályokban természetrajzot tanultunk, a felsőbbekben fizikát. Gay-Lussacés Boyl-Mariotte egyesített törvénye . . . Cagnard de la Tour szirénája . . . mindnyá-Érettségire készülök (1917)