Budapest, 1977. (15. évfolyam)
6. szám június - H. Boros Vilma: Gimnáziumi éveim a század elején
A Kig/ó (ma Felszabadulás) téren át haladtam naponta az iskola felé . .. (Müller László felvételei) junktól idegen, érdektelen dolgok voltak. Nem emlékszem, hogy valaki is komolyan érdeklődött volna valami iránt. Pedig számunkra az érettségi kockázatosabb volt, mint a fiúknak, mert az egyetemre csak jeles érettségivel vették fel a lányokat rendes hallgatónak; egyébként csak rendkívüli hallgatók lehettek. Szerencsére ez nem volt végzetes, mert aki megfelelő számú jeles kollokviumot letett, rendes hallgató lett. * Ami jó volt az iskolában, az főként az iskolán kívüli együttlétekből fakadt. Könyveket adtunk egymásnak, élő magyar költők műveit. A Károlyi (most Ferenczy István) utcában volt a Fővárosi Könyvtárnak egy fiókja: onnan vettük kölcsön a könyveket. Olvastuk a nagy orosz írókat, akik kinyitották szemünket az élet, az emberi lélek rejtelmeire. Iskolai könyvtár nem volt. De kétféle füzetes kiadványból is megszerezhettük a vágyott olvasnivalókat. Az „Olcsó Könyvtár" valóban olcsó volt, egy füzet 20 fillér — mint egy villamos átszállójegy —, Gyulai Pá! szerkesztette. A „Magyar Könyvtár" füzetei 30 fillérbe kerültek. így minden hazai és külföldi klasszikust megszerezhettünk, elolvashattunk, ha akartuk. Egyik osztálytársunk a Színiakadémiára járt — később kimaradt — és tízpercekben szép magyar verseket mondott nekünk, nagyon élvezetesen. Abban az időben az volt a szokás, hogy a két állami színházban, az Operában és a Nemzetiben, az előadás napján a diákok féláron kaphattak jegyet — ha maradt. Osztályunkban kiscsoport verbuválódott, s elkezdtünk a Nemzetibe járni, a Shakespeare előadásokra. Akkoriban több Shakespeare darabot adtak, mint ma, és sokkal gyakrabban. A jegyszerzés nagyon izgalmas volt. Azon a napon, amikor színházba akartunk menni, valakinek ki kellett az iskolából szökni — ami szigorúan tilos volt —, s egy órát el kellett bliccelnie. Csupa izgalom, a tilosnak borzongató gyönyörűsége! Mikor rám került a sor a jegyszerzésben, a hittanóráról lógtam el. Siettem a Nemzeti felé, a Blaha Lujza térre. Itt még szívszorítóbb izgalom várt: a színészbejárón kellett bemenni, a legendás kis pad mellett, melyről a régi színész-történetek annyit tudtak mesélni. Szívdobogva mentem fel az emeleti irodába. Itt Mészáros László széttárta karjait: „Édes lányom, nincs egyetlen jegy sem!" Búsan bandukoltam vissza az iskolába. (De nem emlékszem rá, hogy ilyesmi gyakran megtörtént volna.) Többnyire vettünk egy másodemeleti páholyt, ahová besurrantunk — mindig eggyel többen. A páholynyitogató néni megszámlált bennünket, hümgetett — de azért beeresztett mindnyájunkat. Milyen gyönyörűséges világ tárult fel itt előttünk! Hetekig emlegettük, idéztük, beszéltünk róla. Ilyen fiatalon, ilyen fogékony lélekkel kellene találkoznunk a nagy művekkel, a művészet minden ágában . . . De a színházba járás nehézségei a jegyszerzéssel nem merültek ki. A félárú jegyet is ki kellett fizetni — és hát miből? Társaim többnyire vagyonos családból valók voltak. Én gyakran gyalog jártam az iskolába, a Rózsadombról, hogy a villamospénzt megspóroljam ... És a színházból haza is kellett menni, egy leánynak pedig nem illett este egyedül járni az utcán. Minden alkalommal nagy gond volt ez. A Hamlet előadására egy rózsadombi barátnőm is velünk jött. S bizony éjfél felé járt, amikor a Bimbó utcához értünk, ahol aggódó édesanyja már várt bennünket. Innen nyugodtan mehettem haza egyedül is, a Rózsadomb biztonságos vidék volt. A teljesen néptelen kocsiút közepén mentem, így nem ugorhatott volna elém a sötétből senki. De hajdan ilyesmi errefelé sohasem történt. Egyébként az iskola vigasztalan sivárságában olykor az Önképzőkör is jelentett örömet. Különösen olyankor mentünk el az ülésekre, ha valamelyik barátnőnk szerepelt. A mi osztályunkból Freund Lili olvasott fel, aki később Olah Lilian néven írónő lett itthon, majd Amerikában. * Amikor V. gimnáziumba jártunk, az volt az utolsó békebeli béke éve — de mi nem tudtuk. Az iskolai szünidő alatt tört ki a háború. „Háború" volt a neve, később lett ,,világháború". S azt is meg kellett érnünk, hogy összezsugorodott a fogalma, „első világháború" név alatt ... A szörnyűségek csak apránként törtek ránk. „Mire a falevelek lehullanak, itthon leszünk", mondta Vilmos császár — s mi elhittük. Hiszen azt gondolta mindenki, a fegyverek olyan borzasztó hatásúak, hogy sokáig nem tarthat egy háború. A huszárok piros nadrágban, kék atillában vonultak, csak később lett minden csukaszürke, személytelen iszonyat. A háború okozta nagy megrendülést nagy segítőkészség követte. A sebesült katonák számára dunnákból párnákat készítettünk, lepedőket, huzatokat varrtunk, vittük, vittük ... Aztán mégis eljött a tél... s mi hósapkákat kötöttünk, még az iskolában is. A nők önkéntes ápolónőknek jelentkeztek. Ekkoriban mesélték, hogy az egyik kórház főorvosa azt mondta a hölgyeknek: álljanak jobbra azok, akik tiszteket akarnak ápolni, s balra azok, akik bakákat is szívesen ápolnak. Ezután a jobboldaliak felé meghajolt, s megköszönte jelentkezésüket; rájuk — mondta— nincsen szükség. Sokan azonban, így anyám és húga is, kitartottak négy éven át, a háború végéig. Gyárakban, intézetekben rendeztek be akkor hadikórházakat. Az iskolában fűtőanyag híján, hosszabbik