Budapest, 1977. (15. évfolyam)

6. szám június - H. Boros Vilma: Gimnáziumi éveim a század elején

H. Boros Vilma Gimnáziumi éveim a század elején A hajdani leánygimnázium épületében ma általános iskola működik (Siklós Péter felvétele) 1895-ben Wlassich Gyula miniszter az egyetemet — korlátozásokkal — megnyitotta a nők számára is. így a továbbtanuláshoz, elméletben, megvolt a jog, de még nem voltak a nőket az egyetemre előkészítő iskolák. Ezért az 1897—98-as tanévben egy gimnaziális tanfolyamot szerveztek nők számára, V. osztálytól kezdődően, érettségiig. A további kísérletek egy állami leányiskolában folytak, ahol már 1901-ben tanítottak latint és egyéb gimnáziumi tárgyakat — de az itt tanuló lányok még az V. Markó utcai gimnáziumba jártak vizsgázni. Sok kísérletezés után, 1905-ben készült el a leánygimnázium tanterve, s ennek alapján kezdtek működni az első leánygimnáziumok. 1905-ben önálló leánygimnáziumot létesítettek az Andrássy út (korábban Sugár út, ma Népköztársaság útja) 63—65. sz. épületben, ahonnan az Erzsébet Nőiskola saját épületébe költözött. Ez az a nevezetes épület, melyben 1875-ben, Eötvös József miniszter segítségével s az általa adott telken Zirzen Janka, a magyar nőnevelés nagy úttörője megnyitotta intézetét. Mikor anyám itt tanult, polgári iskola volt; huga itt már felsőbb leányiskolába járt. Az én időmben pedig az Andrássy úti állami leánygimnázium működött benne. (Akkoriban nem volt az iskoláknak nevük; az utcáról nevezték el őket, melyben épületük volt.) A Zöldfa (ma Veres Pálné) utcában, a Veres Pálné által 1867-ben alapított Nőképző Egyesület leányiskolájából szintén leánygimnázium lett; ez ma is működik. Ezek után a Főváros sem akart lemaradni, s megnyitotta leánygimnáziumát a IV. kerületben, a Váci utca és Irányi utca sarkán álló épületben. Az épület bejárata mellett nagy méretű, ércből készült emléktábla van, lovas hadvezért ábrázol: XII. Károly svéd királyt, aki ebben a házban pihent meg Poltava után. Az emléktáblát is a svédek helyezték el a falon. A Váci utcai iskolának nem volt nagy egyéniségű alapítója, még csak egy kiváló pedagógus sem állt az élén. így nem volt sajátos szellemisége sem; tanárai innen-onnan verődtek össze, akik a munkában sem forrottak össze. Ebbe a leánygimnáziumba kerültem én 1913 szeptemberében, a budai, külvárosi polgári iskola szerény körülményei közül. És itt egészen más légkör fogadott. Ott is, itt is én voltam az egyetlen tanár-gyerek. De Budán a társaim kisemberek, iparosok, tisztviselők gyerekei voltak; itt viszont pesti „nagylányok", közülük sokan vagyonos családokból. A polgári iskolában a példakép, amelyet elénk állítottak, a/ „úri leány" volt. Az új gimnáziumban példaképekről szó sem esett; de hiába is beszéltek volna ilyesmiről a sok cinikus és blazírt lány előtt. Azt gondolom, a mai fiataloknak is megrázkódtatást jelent, hogy éppen ebben az érzékeny korban kell megválniok megszokott társaiktól! S az a négy középiskolai év egy új iskolában talán nem is elég hosszú idő ahhoz, hogy igazi közösség alakuljon belőlük . . . * Beiratkozáskor magyarból és történelemből felvételit kellett tennünk. Ez valami intelligencia-vizsga féle volt csupán. A lányok az egész ország — a hajdani nagy Magyarország — területéről verődtek öszsze. Nem ismertük egymást, a tanárok sem ismertek minket. Nagy volt a fegyelmezetlenség, össze-visszaság. Mi egy nagy rajzterembe kerültünk, a rajzasztalok mellett székeken ültünk, s aki valamiért el akart bújni, az hátra, valamelyik utolsó asztalhoz ült. Ez olyan messzi volt a tanári asztaltól, mintha nem is lett volna bent az osztályban. A polgáriban mindent már az iskolában, az órák alatt megtanultunk; itt a tanítás inkább leckefeladásból és kikérdezésből állt. Mikor nagyjából kiszámítottuk, hogy a felelésben ránk kerülhet a sor, egy-két leckét megtanultunk, s ha „lefeleltünk", ismét elsüllyedtünk az ismeretlenségbe. Iskolánkban két párhuzamos osztály nyílt. Mindenikben hetven-hetven tanuló! Én a B-osztályba kerültem. Az Á-sokkal némileg rivalizáltunk. Osztályfőnökünk, egy szelíd, kedves nő, magyart tanított. Az Á osztályfőnöke aránylag fiatal férfi volt, csak ,,Aladár"-ként emlegettük. Ő már az év elején kiválogatta osztályába a csinosabb lányokat. Aladárnak csak a zárthelyi írásbeli idején bocsátottunk meg. Matematikából kellett dolgozatot írnunk. Az első órában számtantanárunk — akit, nevének torzításával, az egyszerűség kedvéért csak „Birká"-nak neveztünk — felügyelt ránk. Folyton fel és alá járt a padok közt, árgus szemekkel figyelte, hogyan boldogulunk. A félelemtől a gondolat is megdermedt agyvelőnkben! De 9 órakor felváltotta őt Aladár. Leült a katedrára és eltakarta az arcát: „Lányok, én se nem látok, se nem hallok." Erre magunkhoz tértünk, és helyünkről felugrálva siettünk a számtan-tudósokhoz, segítséget kérni. Mire Aladár: „Lányok, ez így nem lesz jó ... majd én kiállók az ajtóba, és szólok, ha valaki jön." így is lett. Bizony, eme túlságosan is nagyvonalú tanári együttérzés nélkül sokan nem tudtuk volna megoldani az akkori gondolatvilágunktól oly távoleső matematikai feladatot. Már az V. osztály folyamán sokan „lemorzsolódtak" — ahogy most mondják —, olyanok is, akik színjeles bizonyítvánnyal jöttek iskolánkba. így is sok gyenge tanuló maradt, kevés érdeklődéssel, kevés ambícióval. Talán leginkább hiúságból íratták be a lányokat szüleik az újdonság-számba menő leánygimnáziumba. De még így is túlságosan sokan voltunk egy-egy osztályban, ezért egy harmadik, C-osztályt is nyitottak. Gimnáziumi társaim egy része jómódú pesti lányokból állt, nem is készültek tovább tanulni, szinte szórakozásból jártak iskolába. Általában könnyű felfogásúak, éles eszűek voltak, másképp mozogtak a világban s az iskolában, mint a budai polgáristák, élték az akkori úri lányok életét. Keveset tanultak, s ha nem tudtak semmit, különféle kifogásokkal kimentették magukat. Vagy találomra mondtak valamit — és olykor az is megfelelt. Különösen történelem órán, amikor a táblára akasztott térképen találomra odaböktek valahová, s a feltett kérdésre diadallal felelték: itt van! A tanári asztaltól nem lehetett odalátni, az osztályból pedig senki sem árulta volna el a blöfföt. 34