Budapest, 1977. (15. évfolyam)

1. szám január - P. Szűcs Julianna: Vaszary lokomotivja

egy frivolsággal álcázott, nagyon is sebezhető, nagyon is törékeny valóságtudatra utalnak. Gondoljunk a divatra: oly könnyen söpörte le a Bauhaus erősebb fuvallata a dekadens art déco-t. . . r Igy nézve Vaszary lapjait, szinte meghatóan ellentétes érzelmi üzenetet olvas ki mai nézője feketehajú bártáncosnőiből, jazz-bandjéből, Saloméjából. A párizsi példaképek szenvtelenül merülhettek a szín- és vonalkultuszba, a háborút felejteni akarók urbanizált, „romlott" gyönyöreibe; az etikus Vaszary, az, aki nemrég még tussal, ceruzával végigláttatta azt is, ami a frontokon történt, voltaképpen mindig csak vágyott rá, de sohasem azonosult a húszas évek európai „édes életével". Nosztalgiával fejezte ki a csömört. De mert vágyai erősebbek voltak, mint azoké, akik a vágyott életben benne éltek, néha „Dongenesebben", „Marquetsabban", és főként „Dufysebben" láttatta kedves olasz Adriáját, mint az irigyelt mesterek. Nem véletlenül említettük Van Dongent, Marquet, Dufyt, a „caposcuola" Matisse helyett. Néma Matisse-i úton járt. Pedig a tízes években még úgy látszott, hogy szintetikus vonalaival éppen olyan hajlékony csípőjű aktokba feledkezik, mint a francia iskola alapkarakterét meghatározó nagymester. Ám ahogy a szecesszió tiszta dekorativitását sem tudta teljesen elfogadni, úgy az érzéki és tiszta l'art pour l'art is idegen maradt számára. A kisebbekkel kötött hát szövetséget, azokkal, akik végtelenül finom, kulturált rafinériával valójában kiegyezést teremtettek az impresszionizmus csillogó világa és a markánsabb ízekkel dolgozó avantgarde között. Az illanó világot, az új látványokat és új szépségideálokat mutató művészete azokéhoz hasonult, akik egy csöppet visszarettentek az arabeszkké váló tárgyrendszerektől, a majdnem-absztrakciótól, és még mindig hittek a „benyomás-íestés" alaptételében, nevezetesen abban, hogy a tartalom és a mondanivaló számára a kép semelyik része sem fontos. Vaszary életmüve azonban éppen a tartalom szempontjából igen érdekesen alakult. A Nemzeti Galéria kiállításán is láttuk korábban készült dekoratív szándékú, szecessziós műveit, amelyeket egy tulajdonságuk azért eltávolított az art nouveau lényegétől : egy igazi belle époque képen valamennyi részlet egyaránt fontos. Ám az a művész, aki a Részes aratók, a Szolgalegény és a Búcsúsok festése közben mélyen azonosulni tudott a figurával, és önkéntelenül is elhagyott meg hangsúlyozott, az csak ideig-óráig tudta ugyanezt a tartalmat a dekorativitás minden érzelmet felszívó közönye mögé rejteni, egy faágba is belevinni ugyanazt az erőt, amit eddig csak népi hősei érdemeltek ki. A figura és a természet, a jelmez és a tárgy tökéletes egymás mellé rendelését már csak akkor tudta, akkor akarta megvalósítani, amikor stílusideálja kihűlt, kiürült érzelmeket kívánt. A húszasharmincas években tengerei felszívják, elanyagtalanítják a súlytalanná vált embert, de ebben a misztériumban az árbocok, szemaforok és virágcserepek éppúgy osztoznak, mint lelkes rokonaik. Egyszerűsítve az életművet: Vaszary, amikor szegényembert festett, súlyozott és hangsúlyozott, amikor őgyelgő gazdagokat ábrázolt, akkor elegánsan kívülről láttatta testüket, lelküket: mert igazában nem voltak fontosak. Lokomotív-gyorsasággal változtatta stílusát, de azért egy valamiben következetes maradt: mindig azon a sínen ment, amelyet az Európát és a magyarságot összeegyeztetni akaró századvég liberális polgárai fektettek le annak idején. Kékkalapos nő (pasztell, 1930-as évek) Kávéházban (Jazz-band) (tusrajz, 1925 k.)