Budapest, 1977. (15. évfolyam)

1. szám január - P. Szűcs Julianna: Vaszary lokomotivja

Szintetikus vonalak (ceruzarajz, 1911) Miramare (akvarell, 1927) Párizs (akvarell, 1920-as évek második fele) A valóság az, hog/ Vaszary igazi egyénisége, legbelsőbb kvalitása a húszas évekre ért be, ekkor lehetett igazán önmaga. Tehát pontosan abban az időben, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a polgári progresszió művészeti megfelelője anakronizmus a félfasiszta közegben. Tehát akkor, amikor le kellett lepleződnie magányos, individualisztikus útjának, ahová nem szívesen követték sem baloldalról, sem jobboldalról. Vaszary, ez az ízig-vérig avantgarde-nak kikiáltott vezető modern művész már-már olyan csökönyösen ragaszkodott osztálya múltjához, a századforduló liberalizmusának lényegéhez, mint ama bizonyos Pongrácz gróf a heroikus várúr-világhoz. De különös módon ez az elkésett-előőrs magatartás adta meg igazi fényét művészetének. Végülis az École de Paris manírja, a fauvizmust végsőkig finomító elegancia csak a beszűkült trianoni Magyarország számára volt félelmetesen modern, Európában majdhogynem értékőrzésnek számított. A húszas évekre nyilvánvalóvá vált, hogy a körvonalak mellett futó könnyed vonalak, a levegős, síkba transzponált élénk felületek csupán Tavasz (kőrajz, 1904 k.) Tengerparton (ceruzarajz, 1930-as évek)