Budapest, 1977. (15. évfolyam)

5. szám május - Mojzer Miklós: A Régi Magyar Gyűjtemény sorsa

Mányoki Adám: Önarckép (1690-es évek) rágott kőemlékeink vannak. A jelenlegi kiállítás bővítését tervezzük. Kiállításra kerülnek a kassai eredetű magyar királyszobraink. A XIV. és a XV. század egy teremre való emlékeit késő középkori táblaképeink összefüggő sora fogja folytatni, három teremben és az I. emeleti trónteremben. Gyűjteményünk fő erőssége, hogy 21 teljes vagy csaknem teljes faragott, festett, vagyfaragott és festett szárnyasoltárt mutathat fel. Ezekből ez év őszére 11 lesz felállítható. A legnagyobb, mintegy 10 m magas kisszebeni főoltár ugyan egyelőre nem lehet közöttük, de a másik két remekművű darab ugyanonnan igen. A közhiedelemmel ellentétben ugyanis a Régi Magyar Gyűjtemény az esztergominak a többszöröse. Reneissance kőemlékeink külön folyosórészt kapnak. Egyelőre keserves hiány, hogy a XVI. század közepétől a XVII. század közepéig két műnél többet bemutatni nem tudunk. A XVII. század alkotásai külön teremben és hatásosan 26 fognak szerepelni. Boldog vagyok, hogy egyáltalán ennyire jutottunk ezzel a legelhanyagoltabb korral. A mai XVIII. századi együttes erős bővítéssel és helyi módosításokkal a jelenlegi rendszerben marad: hazai arcképfestészet, aztán Bogdány-Stranover-Mányoki — a nagy egyházi barokk művészet —, a felvilágosodás korának alkotásai. Kevés a szobrunk. És most következik az összekapcsolás kérdése. Hazánk a XVIII. században a megrendelők erősödése folytán karakteresen hazai indítékú, monumentális barokk művészet színhelye. Ennek a magasrangú művészetnek mélyen gyökerező szálai a XIX. század magyar művészetében is tovább futnak. A kettő nagyszerűen összekapcsolható. Hogy csak a legszélsőségesebb példát említsem: még Munkácsyban is Maulbertsch korának soha túl nem haladott illuzionisztikus reprezentációja támadt fel, amikor a bécsi Kunsthistorisches Museum lépcsőházának óriás-Orient József: Tájkép (XVIII. század első harmada)