Budapest, 1977. (15. évfolyam)

4. szám április - Gál Éva: Az óbudai zenebona

Mária Terézia 1766-os úrbéri rendelete, illetve a rendelet végrehajtása körüli huzavona Óbudán is — mint sok más helységben — forrongást idézett elő a parasztok közt, amely azután nyílt összecsapáshoz vezetett a földesúri hatalommal. Az óbudai úrbérrendezés körüli többéves küzdelem történetét és kimenetelét részletesen ismertette Felhő Ibolya a „Tanulmányok Budapest Múltjából" XVIII. kötetében. E küzdelem egyik izgalmas eseménye volt 1772 legelső napjaiban az óbudai tumultus — a latin szó egykorú magyar fordítása szerint: zene-bona —, amely majdnem rebellióvá nőtt. Az említett tanulmányban a szerző röviden összefoglalja e jobbágymegmozdulás lényegét, azt, hogy az óbudaiak tömeges, erélyes fellépéssel kivívták áristomba vetett társaik szabadon bocsátását. Ez a „tumultus" megérdemli, hogy történetét részletesebben elmondjuk, úgy, ahogy az egykorú úriszéki kihallgatási jegyzőkönyvekből megismerhetjük. A zajos események közvetlen előzménye az volt, hogy Ferberth Ferenc, az óbudai koronauradalom prefektusa (azaz jószágigazgatója) — akit visszaélései miatt az óbudaiak már 1771 őszén bepanaszoltak a pozsonyi Magyar Udvari Kamaránál — 1772. január 7-ére kitűzte a bíróválasztást, és saját jelöltjeit akarta a községre kényszeríteni. Az összegyűlt lakosok azonban küldötteik útján közölték, hogy nem hajlandók a prefektus által kijelölt személyek közül bírót, jegyzőt és esküdteket választani, hanem teljesen a maguk belátása szerint kívánják megválasztani a községi vezetőket. Ferberth ebbe nem egyezett bele, de a község sem tágított. Már ekkor zajos jelenetekre került sor a községházán: az emberek nagy zene-bonával kitódultak az udvarra, és a tülekedésben kissé megtaszigálták a prefektus egyik pártfogoltjai, a közutálatnak örvendő korrupt jegyzőt. Majd átvonultak a közeli községi korcsmába, és ott bírót, jegyzőt, esküdteket választottak maguknak. Persze Ferberth ezt a választást nem ismerte el törvényesnek, hanem kinevezte a maga embereit magisztrátusnak. Bírónak történetesen a leggazdagabb óbudai jobbágyot, Rainprecht Mihályt jelölte, akinek öt háza volt Óbudán, és annyi szőlője, hogy jó évben több mint 400 hektoliter bort szüretelt. A prefektus ezen felül az óbudaiak „vakmerő engedetlenséget" meg akarta torolni. Első lépésként a tumultust követő éjszakán hajdúival lefogatott négy „főkolompost"; Schuster Lőrincet, Jekl Józsefet, Füll Ádámot és Hofstetter Györgyöt, s az urasági tömlöcben lakat alá záratta őket. Másnap, január 8-án kora reggel a volt grófi kastély lakói — az uradalmi prefektus és szolgaszemélyzete — hatalmas lármára ébredtek. 6 óra tájban nagy tömeg nyomult be a Fő téri kastély udvarába. A tanúvallomásokban 200, 300, sőt 500 embert emlegetnek. Mindenesetre a község férfilakosságának csaknem a fele ott volt; mihelyt tudtukra esett társaiknak az éj leple alatt történt letartóztatása, nagy felindultsággal és eltökéltséggel a kastély felé tódultak, hogy a prefektusnál bármi úton-módon elérjék a foglyok szabadon bocsátását. Vezetőik ugyanazok voltak, akik a bíróválasztáson is szóltak a község nevében: Mangl János, Kónya István, Ackerl János (a község által választott új bíró), Hozmann Márton és József. Az eseményekből ítélve, a tömeg hallgatott vezetőire; az akció jól szervezett volt, gyors, határozott; a tettlegességet, amely alkalmat adhatott volna a véres megtorlásra, sikerült elkerülni. A tanúvallomásokban szó esik ugyan arról, hogy a kastélyudvart elözönlő emberek deszkákkal, dorongokkal, sőt fustélyokkal voltak felszerelve, de azt még a prefektus sem állította, hogy bárki használta volna ezeket a fegyvereket. A Fő téri nagykapun betóduló hívatlan látogatók legelőször a prefektus inasát vették elő. Stelczer Lőrinc urasági inas vallomásában elmondotta, hogy „mint egy hárman ... az ajtóban meg állottak és tüstént kívánták, hogy Praefectus Úrhoz béméne és keltené föll, ha alunna ..." Az inasnak nem volt ínyére e felszólítás teljesítése, hanem arra intette a népet, hogy „olly korán ne lármázzanak, hanem kevéssé békességes várakozással lennének". Válaszul dühös kiáltozás hangzott fel: „Ha ő a mi embereinket nem engedte éjjel alunni, ő se aluggyék, és kellyen föll"; „ha te nékünk békét nem hacz, te se légy békével, és kelj föll". Az inas úgy ítélte meg, hogy a tömeg kívánságának nem állhat ellen, s elindult a prefektus lakása felé. Midőn azonban „o garádicsnál lévő ajtóhoz ment volna, és azon ajtónak kulcsát fogta, akkoron ennyihányan melléje ugorván, bé nem csukhatta, azon okbul is, hogy egy közülük hátárul a haját meg fogta... és így a nép bé ment". „Hogy pedig ellent a népnek nem állhatott a tanú, szobájába vissza mene". Gál Éva Az óbudai Az első akadályon tehát túl voltak az óbudaiak. Anélkül, hogy iJL be kellett volna törniök az ajtót, bejutottak a prefektus ' * hálószobájához vezető folyosóra. Eközben Ferberth, aki a lármára magától is felébredt, írnokát elszalasztotta katonai segítségért. Az Óbudán bekvártélyozott katonák parancsnoka, Orosz generális a segítségnyújtásban nem bizonyult nagyon bőkezűnek: a többszáz főnyi tömeg ellen mindössze négy gránátost küldött. Hogy miért csak ennyit, nehéz lenne megmondani; talán nem szívelte Ferberthet, vagy éppenséggel a lakosoknak adott igazat... Mindenesetre, a katonai segítségnek Ferberth nem vette hasznát. A négy gránátos nem tudta átverekedni magát a tömegen. Amikor kísérletet tettek erre, „egyikét közülük egy Ó-Budaj ember. .. elsőben úgy meg döfte, hogy a fején lévő süveg földre le esett, annak utána kezébül a puskát ki csavarván, tőlle el vették". Az óbudaiak az úriszéki kihallgatáson azt vallották, hogy a süveg-leverés és a puska-Részlet Kollár István 1812. évi látképéből. A templomtól jobbra a régi óbudai Községháza (A Kiscelli Múzeum gyűjteményéből) Bakos Ágnes reprodukciója 40