Budapest, 1976. (14. évfolyam)

2. szám február - Czégely Tibor: Nyomdászok a harmincas években

vacsora keretében rendezték es azon nemcsak a jubiláns barátai, kollégái vettek részt, hanem a nyomda vezetői is. Díszes kiállítású, szépen tipografizált meghívó készült a jubiláns fényképével és pályafutásának rövid ismertetésével. Az ünnepségen rendszerint előadóművész is közreműködött és pohárköszöntő hangzott el a nyomda vezetősége, a kollégák és a Nyomdász Egyesület részéről is. Impozáns és demonstratív találkozó volt az évente megrendezett „János-ünnepély" is, amelyen az egész nyomdásztársadalom adott találkát egymásnak. Az egésznapos műsor keretében a Nyomdász Egyesület ének- és zenekara, színjátszói, jeles művészek közreműködésével szórakoztatták a vendégeket. A Tipográfiai NyTE pedig különböző sportrendezvényekkel, bemutatókkal igyekezett az érdeklődést felkelteni a sport iránt. A nyomdai munkásság — a többi szakmákhoz viszonyítva — jól keresett. A munkanélküliségtől való rettegés miatt a munkások szorgalmasan dolgoztak. Munkaelszámoltatás, normázás a nyomdaiparban ugyan ismeretlen volt, de a vezetők pontosan tudták, hogy ki mire képes és mit ér a munkája. Ha felmondásra került a sor, a leggyengébbel kezdték. A nyomdai munkásság érdekvédelmi szervezete, szakszervezete, a Nyomdász Egyesület, a nyomdatulajdonosok érdekképviseleti szerve a Főnökegyesület volt. E két testület vezetőszerve kötötte meg a kollektiv szerződést, amelynek bértételeire vonatkozó részét „Árszabály"-ként tartotta nyilván a nyomdai munkásság. Az Árszabály nemcsak a nyomdai munkásság jogait és kötelezettségeit rögzítette írásban, hanem a nyomdatulajdonosokét is. A nehéz helyzetben levő nyomdaiparnak ugyanis egyik rákfenéje volt ebben az időben a szemérmetlen szennykonkurencia, amelyet az éhbéren dolgoztató, a törvényes munkaidőt kijátszó zugnyomdák okoztak. Ezekben az ún. „blokált"-nyomdákban szervezetlen munkások dolgoztak. Legtöbbjük nemcsak erkölcsi kifogás alá esett, szakmai téren is gyengének bizonyult. A nyomdai munkások és munkaadók érdekvédelmi s/ervei közösen hozták létre a Nyomdaipari Paritásos Alunkaközvetitő Bizottságot. Élén egy munkás és egy munkaadó elnök állt, ők havonta felváltva elnököltek. A Bizottságnak tíz tagja volt: közülük ötöt — demokratikus választással — a munkások delegáltak, ötöt pedig a munkaadók jelöltek ki. A Bizottság irányítása és felügyelete mellett végezte a Paritásos Munkaközvetítő Hivatal a munkaközvetítést Budapesten a Nyomdász Egyesület erre kijelölt helyiségeiben (a „Toronyban"). A Hivatalnak a munkaadók és a munkavállalók által alkalmazott egy-egy tisztviselője volt, akik csak szervezett munkások közvetítésével foglalkoztak. A munkából kilépőnek azonnal jelentkezni kellett a munkaközvetítőben, ahol sorszámot kapott. A közvetítés c sorszám alapján történt. Akit kisegítőként alkalmaztak, a sorszámát megtartotta. A kisegítés legfeljebb 4 hétig tartott. Ez idő alatt mind a munkás, mind a munkaadó bármely nap megszüntethette a munkaviszonyt. Ha a kisegítési idő tartama lejárt és a munkást nem küldték el. munkaviszonya határozatlanná vált és csak kétheti felmondással lehetett megszüntetni. 1940-ben Magyarországon 811 nyomdaüzem működött. Ebből 443 (54,6%) volt árszabályhű és 368 (45,4%) árszabályon kívüli. A nyomdaipar összesen 7457 munkást tartott nyilván. Ebből szervezett munkás 6298 (84,7%), szervezetlen 1139 (15,3%). Ugyanezen időszakban a munkanélküliek átlagos létszáma 1430 fő (19,2%) volt. E számadatok is bizonyítják, hogy a blokált nyomdák legnagyobb része csak 2—3 munkást foglalkoztató kisüzem volt. Kártevésük mind a nyomdaipar, mind pedig a nyomdai munkásság szempontjából igen jelentős volt. Ezért a szervezett nyomdai munkások elítélték és kiközösítették maguk közül a szervezetlen munkásokat, akiket gúnynevükön „suszteroknak" neveztek. Az Árszabály tartalmazta a munkaidőt (napi 8 óra), a munkarendet, a munkaközvetítés rendjét, a felmondás idejét, a fizetett ünnepnapokat, a különböző szakmai kategóriákban fizetendő hetibéreket, túlóra- és egyéb pótlékokat. Szakmunkást csak szakmai képesitésének megfelelő munkakörben lehetett foglalkoztatni. Segédmunkásokat szakmunkára nem volt szabad felhasználni. Minden tíz szakmunkás után egy tanoncot lehetett alkalmazni. Az Árszabály betartására a bizalmiak felügyeltek, akiket demokratikus módon választottak a dolgozók. A nagyobb nyomdákban a bizalmiak munkáját a főbizalmi irányította. Ha a bizalmi árszabálysértést tapasztalt, vagy a munkások ilyent nála bejelentettek, a nyomda vezetőjét felszólította az árszabálysértés azonnali megszüntetésére. Ha a nyomda vezetője a felszólításnak nem tett eleget, ezt a bizalmi a Nyomdász Egyesület vezetőjének bejelentette. Az árszabálysértéseket a Könyvnyomdái Békéltetőbizottság vizsgálta ki. Ez a testület a munkaközvetítéshez hasonlóan, paritásos alapon tevékenykedett. Döntése mindkét fél részére kötelező volt. A bizalmi védettséget (mentelmi jogot) élvezett, azaz ténykedése miatt állását felmondani nem lehetett. Ha a nyomda vezetője vagy tulajdonosa e tilalom ellenére a bizalminak mégis felmondott, az ügy a Békéltetőbizottság elé került. A bizottság megállapította a „Megrendszabályozás" tényét. A megrendszabályozott bizalmi mindaddig teljes fizetésének megfelelő összegű segélyben részesült, amíg újból el nem helyezkedett Az ilyen segélynek a felét a Főnökegyesület, felét a Nyomdász Egyesület viselte. Emiatt az ily módon munkanélkülivé vált dolgozót soronkívül elhelyezték. A Nyomdász Egyesület alapszabályban rögzítette tagjainak kötelességeit és jogait. Az Egyesület (nyomdásznyelven Anyaegyesület) tagja lehetett minden segédlevéllel rendelkező szakmunkás, ha ezt a szándékát a felszabadulás napját követő fél éven belül írásban közölte az Egyesülettel, és egyidejűleg befizette az első havi tagdíjat meg a beiratási díjat. Aki a felszabadulást követő fél éven túl jelentkezett felvételre, csak II. osztályú tag lehetett. A II. osztályú tagok segélyezésénél vagy a várakozási időt hosszabbították meg, vagy kevesebb összegű segélyt folyósítottak, mint az I. osztályú tagnak. Ha munkanélküli jelentkezett tagfelvételre, sorszámot kapott a közvetítéshez, de felvételére csak akkor kerülhetett sor, amikor már dolgozott. Az Anyaegyesületi tagdíj — a heti illeték — egy-egy dolgozó fizetésének 15—20"„-át is meghaladta. A társkörök (Betűöntők, Gépmesterek, Hírlapszedők, Kéziszedők, Korrektorok Köre, Jótékonysági Kör) a szakmán belüli érdekvédelmi munkájuk fedezetére külön tagdíjakat szedtek. A bizalmiak csak érdekvédelemmel foglalkoztak, a tagdíjak beszedését a házi pénztáros intézte. A szakszervezeti segélyezés mértéke a befizetett hetek számától és a tagdíj nagyságától függött. Munkanélküli segélyben részesült 91 napon keresztül az a tag, akinek legalább 52 heti befizetése volt. 320 heti befizetés után 126 napig járt a segély. Aki ez alatt az idő alatt nem tudott munkát kapni, további 10 héten át félsegélyben részesült. A munkanélküli segély a szakmunkásoknál 2,40 — 3,60 P., a munkásnőknél és segédmunkásoknál — 90—2,60 P. volt naponta. Betegsegélyben részesült az a tag, aki betegállományba került. A segély napi —,60 — 1.40 P., kórházi ápolás idejére —,90—1,90 P. volt. A temetkezési segély 100 — 170 P., a temetési pótlék 75 — 300 P. volt. Rokkantsegélyben az a dolgozó részesülhetett, aki 60. életévét betöltötte, munkanélküli segélyét kimerítette és legalább 520 heti befizetéssel rendelkezett. Tízévi tagság után heti 11 P, 15 év után 14,50 P., 20 év után 17 P., 25 év után 19 P., 30 év után 22 P., 35 év után 25 P. volt a heti rokkantsegély. Az elhalt tag törvényes felesége özvegyi végkielégítést kapott a befizetett hetek számától függően 300—900 P.-ig terjedő összegben. Az elhalt tag 14 éven aluli törvényes gyermekei árvasegélyben vagy árva végkielégítésben részesültek. A munkásnők — szülés esetén — 8 heti betegsegélynek megfelelő szülési segélyt kaptak. Az Anyaegyesület kiterjedt szociális tevékenysége mellett az egyes társkörök is igen jelentős mértékű segélyezést végeztek. A nyomdai munkásság — régi hagyományaihoz híven — a harmincas évek táján is jelentékeny szervezett erőt képviselt. A nyomdászok többsége nemcsak magasfokú műveltséggel, hanem marxista ismeretekkel is rendelkezett. Részt vettek a magyar szervezett munkásság minden politikai megmozdulásában. A harmincas évek második felétől mind jobban előretörő német fasizmus, majd annak különböző magyar változataitól a szervezett nyomdás ok elhatárolták magukat, és harcoltak. elter)edése ellen. A nyomdászok a felszabadulás előtt is magasra emelték a munkás-szolidaritás zászlaját. Állandóan erősítették szervezeteiket, és a kollektív szellem növelésére nevelték tagjaikat. Ez volt a magyarázata, hogy a legnehezebb időkben is az átlagosnál magasabb életnívót tudtak kiharcolni maguknak, és segíteni tudták önhibájukon kívül munkanélkülivé, beteggé, rokkanttá vált szaktársaikat és azok családtagjait is. Szerénytelenség nélkül el lehet mondani, hogy fegyelmezett, harcos magatartásukkal kivívták a munkásság tiszteletét. Czégely Tibor