Budapest, 1976. (14. évfolyam)

2. szám február - Czégely Tibor: Nyomdászok a harmincas években

tolt íróasztal mellett dolgoztak a korrektorok. A szedők munkájáról készült kefelevonatokat olvasták nagy figyelemmel, és kijavították a sajtóhibákat. A korrektori csoport vezetője, a revizor nézte át a géptermi levonatokat és csak gondos felülvizsgálat után adta meg az engedélyt a nyomtatás megindításához. Ha egy nyomdatermékbe véletlenül sajtóhiba került és ezért a megrendelő azt nem vette át, makulatúra lett belőle, amit legfeljebb csomagolási célokra lehetett felhasználni. Azt a nyomdai munkást, akinek a mulasztása révén a makulatúra keletkezett, anyagi kártérítésre kötelezni nem lehetett, de sújthatták esetleg nagyobb büntetéssel: elbocsájtással. A korrektorok és revizorok munkája tehát igen felelősségteljes volt. Ezért csak magasműveltségü, a magyar nyelv szabályait jól ismerő, kiváló tipográfiai szaktudással rendelkező betűszedőket alkalmaztak erre a munkaterületre. Ilyen adottságokkal: rendkívüli intelligenciával, lexikális tudással, széles látókörrel rendelkezett a „Pátria"nyomda revizora: Virág Sándor is. Több évtizedes nyomdai pályafutása alatt, munka közben és azon kívül, amit elolvasott, az mind elraktározódott benne. Többször próbára tettük egy-egy a Révai-lexikonból előre kiolvasott kérdéssel, — mindig helyes választ adott. Fontos munkakört töltött be az akvizitőr, akit tréfásan „kifutónak" neveztünk. Ő ugyanis naponta meglátogatta a fontosabb nyomtatvány-rendelőinket, megkímélve őket attól, hogy nékik kelljen a nyomdába befáradniok és vigyázva arra, nehogy a megrendelést másik nyomdába vigyék véletlenül. A legközvetlenebb kapcsolatot a mettőrökkel a művezető (a faktor) tartotta. Ellátta az egyes csoportokat munkával, ellenőrizte a határidőket és továbbította a szedőteremben már elkészült munkák tasakjait a gépteremnek. Fáradhatatlanul járta a munkahelyeket egész nap. Személyes jelenlétével is igyekezett a dolgozókat folyamatos és szorgalmas munkára szorítani. A faktor vette fel az új dolgozókat, legtöbbször csak néhány hetes kisegítésre. Ritkán fordult elő, hogy egy-egy kisegítőből állandó „standbeli" munkás lehetett. A faktor osztotta ki munkacsökkenés esetén a felmondóleveleket (zsákokat) is. A főgépmester látta el munkával a gépmestereket és egy szerelő segítségével javította a meghibásodott gépeket. A gyorssajtóból kettőt, a kisgépekből hármat kezelt egy gépmester. Egy gyorssajtóhoz két berakónő tartozott, a kisgépekhez egy. A géptermi segédmunkások kézben hordták a nehéz szedéseket, öntvényeket a szedőteremből a gépterembe, majd nyomás után a raktárba (depóba). Az ő feladatuk volt a nyomóformák be- és 1 iemelése a gépbe, a gépek rendszeres tisztogatása. A könyvkötészet lényegében két nagyobb csoportra osztva dolgozott. A nők hajtogattak, összehordtak, számoztak, csomagoltak; a férfiak a könyvek kötését, borítását, aranyozását, tehát a magasabb szaktudást igénylő munkát végezték. A szigorúan vett technikai személyzetet viszonylag kislétszámú irodai és segédszemélyzet egészítette ki, amely nem érte el a szakszemélyzet létszámának 10%-át. Sem a vezérigazgatónak, sem a műszaki igazgatónak külön titkárnője nem volt. Csupán egy altiszt állt rendelkezésükre személyes szolgálatra, aki egyben a nyomda irodahelyiségébe belépő idegenek részére a szükséges felvilágosításokat is megadta. A faktorral egy szobában dolgozott egy gyors-gépírónő, az intézte a levelezést, vezette a nyomdakönyvet és kezelte a telefonközpontot. A papír- és nyomtatványraktár élén cégvezető állt, mellette két tisztviselő és egy raktári munkásnő dolgozott. A számlázást, könyvelést, valamint a munkások heti, illetve a tisztviselők havi bérének számfejtését további két irodai dolgozó látta el. A tisztviselői létszámot egy pénztáros és egy expozitőr (ő végezte a beteglapok kiállítását is), a segédszemélyzetet egy portás, egy kézbesítő és egy takarítónő egészítette ki. Az ipari tanulók — akkor még tanoncok, inasok — alkalmazása is egészen másképp történt mint manapság. A tanoncszerződést az ipartestületen kellett aláírni az édesapának mint szerződő, és a nyomda képviselőjének mint szerződtető félnek. A tanulóidő négy év volt. Az előírt iskolai végzettség: négy középiskola, amely ez idő tájt 4 polgári vagy 4 gimnázium sikeres elvégzését jelentette. A munkaidő a tanoncok részére is reggel félnyolctól négy óráig tartott, félórás ebédszünettel. Hetenként két alkalommal, délután 2 órától este 7 óráig iskolai oktatáson vettünk részt. A tanterv nagyrészt a középiskola négy osztályának ismétlésére épült; technológiai oktatás csak a negyedik évben volt. A szedőknél ez a soröntő szedőgép szerkezetének és mechanizmusának ismertetéséből állt. A nyári hónapokban a tanonciskolában is szünetelt az oktatás. De szabadság sem nyáron, sem máskor nem járt az inasoknak, csak az úgynevezett pirosbetűs ünnepnapokon nem kellett dolgozni. A május elsejét a nyomdászok minden évben munkaszüneti napként ünnepelték. Mivel a naptárban ez a nap nem volt piros betűvel nyomva, le is vonták a fizetésükből. A tanoncoknak azonban ezen a napon is meg kellett jelenni a munkahelyen. A szakmai ismeretek megszerzéséhez tehát az iskolai oktatás vajmi kevés segítséget nyújtott. Ezért azokat a tanoncoknak a munkahelyen kellett elsajátítaniuk. A munkaadónak két okból is fűződött anyagi érdeke ahhoz, hogy ez minél gyorsabban meg is történjen. Először azért, mert az akkori viszonyokhoz képest a nyomdászinasoknak szép fizetésük volt. Az első évben 8 P., a másodikban 9.50 P., a harmadikban 11 P.) a negyedikben 12.50 P. heti fizetést kaptak akkor, amikor például egy szövőnő heti fizetése 14—16 P. volt. De azért is érdeke volt minden nyomdának, hogy jó szakembereket neveljen, mert a négyévi tanonckodás után felszabadult fiatal segédet még egy teljes évig köteles volt alkalmazni, heti 35 P. fizetéssel. A kezdő betűszedő tanoncnak először a betűszekrény beosztásával kellett megismerkednie. Hol, melyik „fach"-ban milyen betű vagy írásjel található. A folyó szöveg (kompressz-) szedés elsajátításához, az osztás, a korrigálás, a szedéssel való bánás megtanulásához egy-másfél év kellett. Közben megismerkedtek különböző betűfajokkal és betűnagyságokkal. A következő másfél-két évben a táblázatos szedést tanulták meg. Majd az utolsó évben a plakát- és hirdetésszedés és különböző merkantil-nyomtatványok készítésének gyakorlása következett. A Magyarországi Könyvnyomdászok Egyesülete — rövidden Nyomdász Egyesület — egyéb fontos kulturális és érdekvédelmi tevékenysége mellett nagy gondot fordított a szakmai továbbképzésre. Az általa rendezett politikai szemináriumokat, szaktanfolyamokat, amelyen magyar helyesírást, idegen nyelvet, hirdetés- és reklámszedést, vázlatkészítést tanítottak, csak az Egyesület tagjai, a már felszabadult segédek látogathatták. Az oktatás díjtalan volt. A szakoktatási évadot nívós kiállítás zárta, ezen a hallgatók legsikerültebb munkáit mutatták be. A munkáltatók szervezete az ipartestülettel karöltve szintén foglalkozott szakmai továbbképzéssel, a maga módján. „A nyomdász szakma mestere" címet adományozta annak a szakmunkásnak, aki a nyomdaipar minden ágazatáról: nyomóformakészítés, nyomási technikák, papírismeret, kalkuláció, könyvkötészeti ismeretek stb. megfelelő szakmai tudásról tudott számot adni a nyomdatulajdonosokból, műszaki igazgatókból álló vizsgabizottság előtt. A vizsgához való felkészüléshez az anyagot mindenkinek saját magának kellett összeszedni. Tanfolyamot nem rendeztek. A képesítés megszerzése önálló nyomdaüzem létesítésére, illetve nyomdaüzemben műszaki tisztviselői állás betöltésére jogosított. Vezetők és munkások egymást „úr"nak szólították. Minden nyomdai munkás elvárta, hogy a vezetékneve után tett „úr" szóval szólítsák meg. Ez a megszólítás járt a fiatal segédeknek is, a felszabadulást követő naptól kezdve. A munkások egymás közötti érintkezése már nem volt ilyen kimért és merev. Általában kollégának szólították egymást. Akik pedig hosszabb ideje együtt dolgoztak és összebarátkoztak, különböző beceneveket adtak egymásnak. A kéziszedők javarésze, de kiváltképp a fiatalabbak jókedélyű, vidám, tréfakedvelő emberek voltak. Akadt közöttük egynéhány bohém, korcsmázó, lóversenyre járó is. Szerettek vidám társaságban borozgatni, sörözni, és erre minden lehetséges alkalmat megragadtak. Ilyenek voltak például a névnapok, vagy az egy-egy inas felszabadulása alkalmával rendezett „einstand"-ok, melyeknek számláját az újdonsült segéd fizette. Jó zene, étel és ital mellett sok móka és tréfás szertartás közepette avatták fel az illetőt „Gutenberg-lovaggá". A lovag-jelöltet leültették egy székre, szemben a vendégekkel. A szertartást végző főpap és a két segédje — lepedőkbe burkolózva — a szék mögé állt. A főpap szellemes, tréfás beszédet tartott, majd — miközben a két segéd az avatandót lefogta — fűrészport, konfettit és vizet öntött a fejére. A nyakába „érdemrendet" akasztottak, a derekára pedig pléhből kivágott kardot kötöttek. Az érdemrendre majmot festettek. Ez volt a nyomdászoknál az erősen beszeszelt állapot jelképe. Komoly, méltóságteljes ünnepségre került sor, ha egy nyomdász megérte munkásságának ötvenedik esztendejét. Az ötvenéves jubileumi ünnepséget jónevű vendéglőben, 32