Budapest, 1976. (14. évfolyam)

2. szám február - Bálint B. András: A járművezetők egészsége

koztatottak közt elég gyakoriak a mozgásszervi bántalmak, így a reuma is—mondja.— Érthető ez, hiszen a vezetőfülkében állandó a légmozgás, s a hűvösebb levegő pedig általában ugyanazt a testrészét éri az embernek: a hátát, a nyakát, a vállát — s a kötőszövetek, ugye, hamar begyulladnak. Járművezető legyen a talpán, akinek sikerül reuma nélkül átvészelnie a tizenöthúsz éves szolgálatot. — De a járművezetők elsőszámú ellensége nem is annyira a huzat, hanem a vibráció. Az autóbusz rázkódása például annyira igénybe veszi a sofőr gerincét, hogy a csigolyák közti porc könynyen elkophat, a csont elmeszesedik — s egy idő után az egész test statikai felépítése megváltozik. De a porckopás csak a legenyhébb elváltozás. Ha a vibráció igen erős, vagy túlontúl sokáig tart, porckorongsérv, porcleválás is bekövetkezhet, s olykor csak műtéti beavatkozással lehet a beteget meggyógyítani. A doktor mindehhez megjegyzi, hogy a megbetegedéshez természetesen bizonyos hajlam is szükséges — ezért használta fogalmazás közben a feltételes módot. Száz járművezető közül körülbelül harminc vagy negyven szenved a vibrációtól: az eleve gyöngébb csontozatúak és satnyább izomzatúak. Akinek nincs rá hajlama, az hetven éves korában sem fog tudni lumbágóról, meszesedésről, ízületi gyulladásról. S valószínűleg nem fog tudni a ma kezdő ifjú autóbusz- vagy villamosvezető sem; a légrugós járművek, a sima aszfaltutak, a korszerű villamospályák ugyanis megelőzik a mozgásszervek károsodását. Hát ha még a napi kilenc-tíz órás szolgálati időt is sikerülne hat-hét órára csökkenteni . . Német, holland és francia egészségügyi szakemberekből álló küldöttség járt tavaly Budapesten, hogy megismerkedjék a BKV szociális létesítményeivel, hygiénés helyzetével. A látottaktól nem voltak túlzottan elragadtatva, egyvalami azonban elismerő csodálkozásra késztette őket — az ionizátor. Az ionizátorok beszerzésének gondolata két-három évvel ezelőtt ötlött fel a közlekedésegészségügy megszállottjainak a fejében. Akkor derítették ki, hogy az autóbuszok vezetőfülkéiben — üzemelés közben — megbomlik a pozitív és negatív ionok egyensúlya, az üzemanyag égése következtében rendkívül sok pozitív ion keletkezik s ez károsan hat az ember idegrendszerére, teljesítőképességére. Nosza, rendeltek a Medicortól néhány készüléket, s kísérletezni kezdtek: vajon tényleg csökkenti-e a vezető szubjektív fáradtság-érzetét, vagy csak humbug az egész, s a gyors kifáradást különben sem az ion-egyensúly felborulása okozza, hanem az egyre nehezebb munka. A pszichofiziológiai mérések még a vártnál is kedvezőbb eredményt hoztak. Bebizonyosodott, hogy az ionizátor nemcsak a szubjektív fáradtság-érzetet enyhíti, hanem objektíve is frissebbé teszi a járművezetőt: használatakor nem ingadozik a sofőr vérnyomása és pulzusszáma, nem növekszik meg aránytalanul a reakció-ideje, nem csökken a figyelme. S bár a műszak végére elfárad, korántsem annyira, mint ha ionizátor nélkül töltött volna nyolc—tíz órát a vezetőfülkében. A vállalat vezetői gyorsan intézkedtek: mind a 3500 buszvezetőnek vásároltak egy-egy ilyen szerkezetet a Medicortól. Ez tetszett annyira a jeles nyugati orvosoknak és pszichológus vendégeknek. A küldöttség azonban nem tudott valamit, nevezetesen azt, hogy a sofőröknek eszük ágában sincs használni is a készüléket. Személyi leltárba kapták, ami azt jelenti, hogy közvetlen és teljes anyagi felelősséggel tartoznak érte — így tehát a legtöbben átvették, hazavitték, s elzárták a szekrénybe vagy a sublód-fiókba, nehogy baja essék. Mert arról, hogy kötelezővé is tehetnék az ionizátor használatát, mindmáig megfeledkeztek az illetékesek . . . Az ionizátor bevezetése Zakariás doktor nevéhez fűződik, akiről már esett szó ebben az írásban. Ő hívta fel a figyelmet a készülék jelentőségére, s ő végezte vele az első kísérleteket. Tizenöt éves üzemegészségügyi munkáját nemrég váratlan gesztussal honorálták: a szakminiszter A közlekedés kiváló dolgozója címmel tüntette ki. A hír hallatán mondta róla egy régi villamosvezetőnő:— Kérem, én még ilyen orvost nem láttam. Ennek az embernek a közlekedés a mániája . . . — A mánia azért túlzás, én inkább hivatástudatnak mondanám — helyesbít csöndesen a vékony, szemüveges orvos. — Ismernem kell a dolgozók munkakörülményeit, a közlekedés veszélyeit, különben hogyan előzhetném meg a bajt, hogyan gyógyíthatnám meg a szakma betegeit? Az ő érdekükben végeztem el a járművezető-képző tanfolyamot, s szereztem villamos- és trolivezetői jogosítványt. — Használta már? — Hogyne, szoktam vezetni, nem a papír kellett nekem. Még kikapcsolódásnak sem rossz a napi tizenegy órai munka után elvillamosozgatni a körúton vagy valamelyik kisebb vonalon. — Azt mondják: mindennap tizenegy órát dolgozik. — Négy telep több mint kétezer alkalmazottja tartozik hozzám. Van gond velük elég. Itt mindenkit ismerek, nem lehet öt perc alatt végezni a betegekkel mint a legtöbb körzeti rendelőben . . . Meg kell hallgatni a panaszaikat, foglalkozni kell velük. Végtére is az orvos nem pusztán a betegséget gyógykezeli, hanem a beteg embert. Az íróasztalára pillantva a látogató könnyen azt hiheti, polihisztor szobájába tévedt: az asztalt szinte beborítják az építészeti, képzőművészeti kiadványok, ott látom a kaktuszgyűjtők folyóiratát, egy műszaki könyvet a tirisztor működéséről, s egy angol nyelvű füzetet: az UNESCO magazinját. — Ezt mind ön olvassa? — Ha jut rá időm. Érdekelnek a világ dolgai, nem akarok beszűkülni. — Jól beszél angolul? — Nem beszélek, csak olvasok, írok. Angolul, spanyolul, olaszul, németül, franciául. Tudja, nagy könnyebbség, ha az ember ismer egy-két nyelvet; a minap is találtam egy kitűnő cikket valamelyik nap a járművek világításáról. Talán fel tudom használni majd . . . S már kanyarodik is vissza a munkájához: — Minden erőmmel arra törekszem, hogy a járművezetők dolgát valahogy megkönnyítsem. Ön talán el sem tudja képzelni, micsoda áldozatot hoznak ezek az emberek, hogy működjön az egész gépezet. Én egyszerűen csodálom, hogy a mostoha körülmények ellenére is mennyien ragaszkodnak a vezetéshez. Persze, — nekik meg az a hivatásuk . . . * Tóth Emillel a Hungária pályaudvaron találkoztam egy keddi napon, félórával a délutáni műszakkezdés előtt. Épp a rendelőből jött kifelé, megszokott gyógyszerét íratta fel magának. — Bizony, én se hittem volna tizenöt éve, mikor a céghez kerültem, hogy majd így kikészülök. Vidám, életerős fiatalember voltam, úgy éreztem, a villamoskocsit is fel bírnám kapni a vállamra. Ma . . . ma meg örülök,, hogy a napi szolgálatot kihúzom valahogyan. Állandó délutános vagyok, egy órára érek be Albertirsáról, ahol lakom, és éjféltájt jutok haza. Reggel hatig, fél hétig alszom, aztán már vár a szőlő, az épülőfélben levő ház — van miért idegeskednem. Még jó, hogy ott az asszony meg a kislány, ha rájuk nézek, megnyugszom. Tudom, hogy van értelme a gürcölésnek. Enni rendesen szoktam; hozok magammal szalonnát, sonkát, de ez minden, mert az ebéd többnyire nem készül el, mire én elindulok. Igy aztán marad a hideg étel. Na, de rá is ment a gyomrom. Még hatvannyolcban kezdődött: állandó fájdalmaim voltak, étvágytalanság, hányinger gyötört. Mire eljutottam az orvoshoz, röntgenezésre, már babszem nagyságú volt a fekélyem. Kiírtak betegállományba, két hónapig pihentem odahaza, aztán visszajöttem. Mi egyebet tehettem volna: ez a munkám, ehhez értek, én már nem megyek máshova, azt megfogadtam. Ha leszednének a kocsiról az állapotom miatt, akkor is itt, a villamosnál keresek valami könynyebb elfoglaltságot. Ezeken az új Ganz-csuklósokon járok mostanában, ezek nem ráznak úgy, mint a régi típusúak. De azért ráznak — mert a pályák sokhelyütt elhanyagoltak, elavultak. Műszaki pihenő nálunk nincs mint a busznál, így azt a szalonnát vagy miegyebet is vezetés közben fogyasztom el. A megállóban bekapok egy falatot, aztán a következőig elrágom — ott jöhet az újabb harapás. Mindenki megsínylené ezt az életmódot. Dehát nemcsak én vagyok így, hanem mindannyian. Kapásból legalább tíz komát meg tudnék nevezni, aki szintén bajlódik a gyomrával vagy az emésztésével. Sok mindent csinált már a vállalat: csökkentették a munkaidőt, lejjebb szállították a nyugdíjkorhatárt, behozták az új kocsikat — de ez is kevés. Hogy most mire lenne szükség, azt én nem tudom, másnak kell azon a fejét törnie. Csak kitalálnak valami okosat! Nekem nincs rá időm, látja, most is szól a rendező, indulni kell . ,.