Budapest, 1976. (14. évfolyam)

2. szám február - Bálint B. András: A járművezetők egészsége

Urbán Tamás felvételei nos orvosi vizsgálaton és testileg teljesen egészségesnek találtatott. Itt aztán megvizsgálják, vajon a személyiségében, idegrendszeri működésében nincsenek-e olyan zavarok, amelyek alkalmatlanná teszik a hivatásos járművezetésre. Bagi Imre alig egy hónapja érettségizett, metró-segédvezető szeretne lenni. Szervi betegsége nincs; a pszichológiai rutinmérések alapján bebizonyosodott, hogy az időjárás változásaira nem érzékeny, intelligencia-szintje magas. Ezután következhet a mozgáskoordináció vizsgálata és a kikérdezéses beszélgetés, ez dönti majd el végérvényesen, van-e valami akadálya annak, hogy a jelölt felöltse a zöld metrós egyenruhát. Ül a fiatalember a kísérleti teremben felépített villamosvezetői pulpituson, keze az indítókaron, lába a fékpedálon. Nyugodtan hallgatja a pszichológus intencióit, s feszült igyekezettel, de az izgalom legkisebb jele nélkül hajtja végre a feladatot: a felvillanó piros jelzésre jobb felé, a zöldre bal felé húzza a kapcsolót, ha kell, irányt vált, lassít. A műszer jelzései szerint reakcióideje és adaptációs készsége megfelelő, éber a figyelme is. A pszichológus elégedett az eredménnyel. S következik a jó háromnegyed órás beszélgetés, amelyen kivételesen — fehér köpenybe bújva — részt vehet egy kívülálló, a riporter is. — Miért akar járművezető lenni? — hangzik az első kérdés. A fiú szabatosan válaszol. — Mindig arra vágytam, hogy mozdonyvezető legyek. Tavaly aztán úgy gondoltam, a metró mégis érdekesebb, korszerűbb. — Maga vidéken él, 150 kilométerre a fővárostól. Hol akar lakni Pesten? — Munkásszállón. Még így is nyugodtabb lesz az életem, mint odahaza volt. Az édesapám nagyon iszik, a szívbetegsége miatt le is százalékolták — egy pokol az életem otthon. Azért is gondoltam, hogy eljövök hazulról, minél messzebb, csak minél messzebb. — Ki nevelte szigorúbban? Az édesapja vagy az édesanyja? — Az apám; vert is, amíg kisebb voltam. De az nem nevelés volt, csak büntetés. Én a saját káromon ismertem meg az életet, a saját akaratomból értem el, hogy meglegyen az érettségim. Magamat neveltem, ha szabad ezt mondanom — s félszegen elmosolyodik. — Vannak-e tervei? — Úgy képzelem, hogy leteszem a segédvezetői vizsgát, dolgozom, két év múlva aztán megpróbálom a kocsivezetőit. Menni fog, érzem, mennie kell. Nagy betűkkel kerül fel a karton aljára: alkalmas. — Ritkán találkozom ilyen állhatatos, erős akaratú fiatalemberrel, mint ez volt — állapítja meg a pszichológus, mikor az beteszi maga mögött az ajtót. — Családi problémák, mondhatni, tragédiák közepette is megőrizte a tartását, tudja, mi célja van az életének. Sajnos, tíz jelentkező közt egy-kettő, ha akad ilyen. Elmondja az okát is. Általában az jön járművezetőnek, akinek nincs szakmája, vagy ha van is, nem szereti túlságosan. Úgy gondolja, hogy néhány évig elvezetgeti azt a trolit vagy villamost, megszedi magát, aztán odébb áll — oda, ahol kevesebb a munka. — A gondjainkat csak súlyosbítja, hogy a jelentkezők szinte egytől egyig vidékiek. Otthon elrontották vagy megunták az életüket, és most Pesten próbálnak szerencsét. Igenám, de a megváltozott életkörülményekhez igen sokan nem tudnak alkalmazkodni, képtelenek megszokni a várost, a munkásszállót, az albérletet — elvesztik a talajt a lábuk alól. Inni kezdenek, de ez csak súlyosbítja beilleszkedési nehézségeiket. Egy-két év múlva már rendszeres gyógyszerfogyasztók. Nyelik a nyugtatókat, mind többet. Ezek már nemigen kerülnek vissza a vezetőülésbe. Az Egészségügyi ABC 1974-es kiadása szerint lakosságunk tíz százalékának — azaz egymillió embernek — van vagy volt már valamilyen reumás panasza. S azt is az ABC szakcikkében olvashatjuk, hogy ez a betegség „összefügg bizonyos foglalkozásokkal is; gyakori a bányászok, vasipari és közlekedési dolgozók között". Dr. Irányi Jenő, az Országos Reuma és Fizioterápiás Intézet főorvosa évtizedek óta kezel járművezetőket. — A közlekedésben foglal-29