Budapest, 1976. (14. évfolyam)

12. szám december - Vargha Balázs: Füst Milán költött és valódivárosai

Az író a 60-as években Irodalmi városképek Vargha Balázs Füst Milán költött és valódi városai 22 Látomás az Operaház előcsarnokában Imponáló jelenség volt. Hajlott korában is csupa erő és indulat. Hangjában, ahogy Shakespeare sorait mondta — egy egész zenekar. A súlyos, nemes pompát szerette maga körül. Mint egy reneszánsz fejedelem, úgy osztotta, vagy vonta meg kegyét a hozzá sereglőktől. Sejthetjük, hogy ezt a fenséges életformát kárpótlásul formálta ki ifjúsága erkölcsi-anyagi sebezhetőségéért. De a brokátok és szőnyegek, képek és faragványok, amelyekkel körülvette magát, nem szigetelték el boldogtalan embertársaitól, ahogy az ő egykori boldogtalanságát sem feledtették. Hogy a művészet pompája és az emberi nyomorúság bűze hogyan csap össze, arról fiatal korában írt egy — írói programnak is beváló — naplójegyzetet. „Az Operaház előcsarnokában ácsorogtam szegényen, — csak éppen bementem, mintha várnék valakit, hogy a csiszolt, barna márványfalak meleg fényében kicsit felüdüljek. S arra gondoltam, hogy a paloták e díszét mily nehéz munkával építették szegény napszámosok: még jó, ha szalonnán és kenyéren, — s ha nem azon a kotyvalékon, amelyet Lippert vendéglős mért ki szegényeknek hat krajcárért, vendégei összeöntött ételmaradékaiból. Egy pincegádorba húzódtak itt, a vendéglő mellett, vagy leguggoltak a földre, s oly bús kötelességtudással kanalazták a kotyvasztott levest, mintha azt akarnák mozdulataikkal kifejezni, hogy ők íme eleget tesznek a természet kényszerítő parancsának, ők fenntartják magukat. . . Páriák építették ezt a díszes előcsarnokot — a játék és erőfölösleg számára, olyanok, akiknek fölösleges játékra, mosolyra, büszkeségre, szerelemre soha, de soha semmi kedvük." Figyeljük meg a szituációt, amelyben Ybl Operaházának neoreneszánszát és > pincegádor naturalizmusát ütközteti. Ő is szegény, ha nem is a kotyvaléklevest hörpölők fokán. Illetéktelen arra, hogy a fényes előcsarnokban tartózkodjék, hiszen igazában nem vár senkire. Csak viszonylagos jólöltözöttsége engedi meg, hogy megjátssza a várakozót. Néhány fokozattal szegényesebb ruházatú embert már kitessékelnének innen. Ő azonban bennmaradhat, s felüdülhetne a múzsák csarnokában, ha a csiszolt márványfalakra rá nem vetítené zaklatott képzelete Lippert vendéglős kuncsaftjainak pokoli tablóját. Hogy ez nem egyszeri ötlete volt, hanem hosszas gyötrődéseinek témája, azt egy másik részlet bizonyítja, szintén a „Húsz éves korom jegyzetei" című fejezetből. „A szennyes, kis lyukban szörnyű álmai voltak. Álmában kukacok másztak elő az orrából. Aztán felébredt, s egy édes látomás még mindig ott lebegett szemei előtt: gyönyörű alakokat látott egy holdfényes mezőn kardokkal viaskodni. Azután felkelt és kinézett a piszkos, öreg ház magános sötétségébe. A zene még egyre szólt a sarki íebujban. Ekkor hirtelen nagy hangosság szakadt fel valahonnan, az elhagyott sötétből. Borzasztó asszonyi jajgatás s utána hörgő hangok: az ablakot nyilván kitárták valahol. Haldokló van a házban, — gondolta magában s szemei előtt újra megnyílt azoknak a rézbányáknak halált hozó mélysége, amelyekről tegnap este piszkos, kényelmes (!) vackán elnyújtózva olvasott. — Odakinn nagy mozgalmasság kezdődött ezalatt. A rémült hörgés helyett a haldoklónak egykedvű, szinte barátságosnak mondható kiáltozása vált hallhatóvá. Jaj az olyan világnak, ahol homály van, — gondolta magában az ifjú." Álomban minden tótágast állhat. Ijesztő férgek a viaskodó angyalok édes látomását hagyhatják maguk útin felébredéskor. A bérházudvar szennyes éjszakája azonban megfordíthatatlan, átértelmezhetetlen. Csak a prófétai átok illik rá: „Jaj az olyan világnak . .." Ez a harmadik személyben ábrázolt ifjú egyébként ugyanúgy ő maga, mint a naplónak első- vagy akár második személyben megjelenített hőse. Kukacokat hemzsegtető álmához új értelmeríst kapott nemsokára, amint Franz Kafkáról szóló