Budapest, 1976. (14. évfolyam)

12. szám december - Vargha Balázs: Füst Milán költött és valódivárosai

naplójegyzete bizonyítja: „Egy novelláról hallot­tam . .. hogy egy ember egy nap arra ébred, hogy penészbogárrá változott. Én tudom, hogy meg lehet változni egy napról a másikra, — tragikuson, vissza­vonhatatlanul." „Könnyeztem . .." Berzsenyit nem egyszer könnyekre fakasztotta ifjúkorában a szerelmi szenvedély, meglett férfiként pedig a barátság vagy az esztétikai gyönyörűség. Nem szégyellte a forró férfikönnyeket Berzsenyi híve, tisztelője, Füst Milán sem. Azokra a sírásaira, amelyekről naplójában is megemlékezik, nehezen illik az „elérzékenyedés" szó. Keményebb, indokol­tabb könnyezések ezek. Háborús bejegyzés: „—Egy nazarénust vittek ki­végezni, mert nem akart fegyvert fogni; — oly végte­len szelíden, céltudatosan, szapora léptekkel ment ha­lála útján — szegény, szegény, — olyan volt mint maga Krisztus. A csőcselék lármázva rontott utána, s egy inas a kabátját húzogatta — s ő meg se rez­zent. (Könnyeztem.)" A bejegyzés tőszomszédságában: ,,— Kiáltás a katona-vonat után, lélekből szakadó: „szervusztok gyerekek!" (Könnyeztem: — sok fiatal élet!) — Tulaj­donképpen szégyen itt maradni!" Mindkét sírásnak egy az értelme: saját magára vonatkoztatta, amit látott, de az erkölcsi következ­tetést nem vállalhatta. Az etikus magatartás nem a tétel felállítása, hanem a cselekvés. Ő azonban csak megállapította, hogy Krisztushoz hasonlít a nazaré­nus: nemhogy kiszabadítani nem próbálta, de még a szidalmazóit sem feddhette meg. Sírása — akárcsak Péteré a főpap udvarában. önmagát ítéli meg háborús S/rversében is, amely­nek fanyar rímei Arany jános töredékeire emlékez­tetnek : Lakásán egyedül lakozott Pesten s kedvére mulatozott. Nem kutatva multat s jövőt, Mint zordon álmot és kimért időt. S a végtelent is úgy tekinté. S a törvényt, létet tartá nem komolynak A tömeget egy újuló gomolynak, A jajszó többé meg nem hatotta, Nem lenni — valóság-e, kutatta. Ez az elfásulás, kiüresedés, amiről sokan írtak a háború vége felé, egyáltalán nem a beletörődés jele volt, hanem a forradalom várásáé. ,,.. . üvöltő felszabadulás ..." 1918 május elsejére már a forradalom kitörését remélték. Karinthyval ketten álltak az utcán. De hiába vártak. „Egyetlen felvirágzott, vörössel dekorált forradalmi biciklista jött az úton. ,Mily drága, finom ember", szólt Karinthy meghatva. Várta és fájlalta, hogy a forradalom elmaradt." Öt hónap múlva, október 31-én reggel így éb­resztik: „Végünk van, - tessék felkelni — forradalom van! Nem hallotta a trombitálást? — Lőnek mindenfelé." — Végünk van — mondja a háziasszony, aki per­sze forradalmat még nem tapasztalt, s hallani se sokat hallhatott róla. Trombitálnak, sőt lőnek is — ez csak a világ vége lehet — szerinte. Füst Milánnak azonban ez a beteljesült csoda. isteni szépségek: általános, nagy, üvöltő felsza­badulás. — (Már az éjszaka is megváltozott a tüntető tömegek kiáltozása — valami vésztjósló ululássá vált.) Engem a képzelt halálos veszély pillanataiban valami jóleső, boldog jókedv és mámor fogott el reggel." Ehhez a kotareggeli eufóriához a nap folyamán sok ellentmondó tapasztalat és megfontolás társult. Öröm és aggodalom keveredett a lelkekben, s mindenkiben más arányban, aszerint, hogy mennyi volt félni- és féltenivalója. A napló íróját így kell elképzelnünk, mikor az első forradalmi nap eseményeit följegyzi: „Kinn fekszik revolverem, amíg írok, — léptek kopognak lenn s egy­egy lövés dördül az éjszakában." Az őszirózsás katonák látványa mindenekelőtt azt adja hírül: vége a háborúnak. A többi már két­séges: fosztogatni fognak-e a katonák, vagy a tulaj­donosokat védik meg a fosztogatóktól. A polgárok jellegzetes habozását, kétségeskedé­sét ironikusan jellemzi — azon melegében. „Katonai csapatok az utca tömegeivel kézenfogva, fellobogózva és felvirágozva, énekelve járták be a vá­rost. — A változás nagy, mámoros perceit élte a nép, — bár egy kis aggodalom élt a szívek mélyén: épp ezért később boldog és megnyugtató, lelkesítő érzés volt egy-egy tisztjeik vezetése alatt menetelő, rendes, reguláris csapatot látni: a rendet a nagy zűrzavar­ban. — A törvények felfüggesztésének pillanatai vol­tak: általános nagy felsóhajtás és aggodalom a polgár­ságnak. — A Nemzeti Tanács felhívott mindenkit, hogy kicsapongás, rablás, fékevesztettség esetén rögtön ítélkezzék. — Egy kis frontérzést ízleltünk. „Amit eddig szereztünk, ónnak vége" — ezt tudta mindenki — újból és ezentúl kell majd megszerezni mindent — s valami isteni könnyűség és könnyelműség szállta meg a lelkeket. — Az emberek mór csókolózni kezdtek az utcán." Bele kellett jönni a forradalomba. Hozzá kellett igazítani az eddigi hibás beidegzéseket. Egy pillanatkép a naplóból: „Ha megjön, felpofo­zom." — Később: „ha megjön, megcsókolom a lába­it." A talányos szöveg megoldása: „Anya a tüntetésből várja haza a fiát." A forradalom — bár még csak polgári szakaszába ért — Füst Milán szerint máris Marx igazát hir­dette. „Érdekes és szép, hogy egy elme egy egész világot teremthetett: Marx építette a mai világot." Az októberi forradalom idejéből való jegyzetek közé beékelődik egy álma, amely verssel egyenlő értékű sűrítéssel mutatja meg Füst Milán helyét, helyzetét 1918 végén. ,,Csodálatos álom! — A legszebb talán eddigi álma­im között. Leírni nagy boldogságát nem is tudom! — Menekültem, — valaki üldözött. — Gyorsan és könnyedén futottam, — éjszaka volt. — A Dohány­utca elé értem, nem volt más út előttem, be kellett futnom ide: s íme a Dohány-utcán koromsötétség van. Meg kell halnom, — az biztos, gondoltam — az utcá­ban sötétség van, — ki tudja, milyen népség van ben­ne, ezek meg fognak támadni. Nem baj, — gondol­tam, — meghalok. — S íme: Az Almássy-utca táján gyönyörű holdsütés borul a házakra s a kövezetre. — Boldogan, valami ájult gyönyörrel néztem — s még ébren is mámoros voltam ettől az érzéstől. Mért akarsz meghalni? — kérdeztem magamtól. — Nem szép-e élni? — S mint egy kinyilatkoztatást éreztem, mily gyönyörű az élet! Élni akarok! Élni! újjongott fel bennem minden. — Ez nem lehet a halál! — hisz süt a hold! s mily szép, — mily bámulatosan szép! Hinned kell, bíznod kell, élned kell!" Bár ebben az álomban is sokféle törekvés, vára­kozás, szorongás összeötvöződhetett, Füst Milán maga is úgy ítéli meg, mint helyzetét összegező, létét megfejtő álmot, amely az üldözöttséget for­dítja át megdicsőüléssé. Milyen lesz a művészet a forradalomban? Természetes, hogy az írókat, művészeket nem­csak puszta megmaradásuk foglalkoztatta, izgatta akkor, hanem hivatásuk jövője is. Lesz-e szükség művészekre a jövőben, az akkor még alig megsejtett új világban? Erre a kérdésre csak a levitézlett háborús dalnokok mondhatták, hogy nem. Mert rájuk csakugyan nem volt szük­ség. De hogy milyen lesz a jövő művészete, ez aztán igazi nyitott vitakérdés volt a háború utáni hóna­pokban. Füst Milán naplója nem kinál ugyan kinyilatkoz­tatásszerű megoldást, de két irányt határozottan zsákutcának minősít: a panoptikum-naturalizmust és a futurizmust. „Azt, hogy a panoptikumnak tökéletesen reális szobrai — mért nem reálisak, — tudom. Mert hiába öntesz hű másolatot egy élőről: ebben a formában még nem lesz benne színe, hangja, lelke — ezt még hozzá kell adnod, művész. — Ámde: egyik orfeumban pantomimet láttam, melyben táncosnők szoborként állottak a helyükön. — S mily rémes, rossz panopti­kum-szobrok voltak! — Az élő is rossz szobor tehát? — Persze: mert szoborként állasz ott s megint nincs benne alakodban hangod és szived, — nem szól a lel­ked formáidból: holott tiszta forma akarsz csak len­ni." A futurizmusnak valószínűleg csak a Marinetti­féle ágát ismerte, amely kezdetben szocialista szí­nekben tetszelgett, de hamarosan a fasizmushozsze­gődött. S erre a futurizmusra nagyon is találó, amit a Naplóba írt 1919-ben „Futuristák, akik szo­cialista témákhoz nyúlnak: az egészséget beteg lel­kűrek raizolják, tehát rosszul — sokszor betegnek raj­zolják a munkás lelkét, abból a hibás szuppozícióból, hogy olyan mint ők ... S még egy kellemetlen tulaj­donságuk van: lírai impresszionizmusuk: a sivárságot költőin fejezik ki — a nyerseségbe édességet csöpög­tetnek s ez elviselhetetlen." Az az esztétikai dilemma, amelyet ez a két bejegy­zés felvázol, még harminc-negyven évvel később sem került le a napirendről. Nagysokára vált egé­szében világossá, hogy sem az avantgard, sem a na­turalizmus nem lehet adekvát művészeti irányzat a szocializmusban, s a kettő közül egyik sem azo­nosítható a realizmussal. A fasizmus úttörői A Tanácsköztársaság bukása után ezt jegyezte Naplójába: „Rettenetes, hová süllyedtünk . . . Kín­padra feszitik embertársaikat, inkvizíciós eszközökkel sanyargatják, kitolják a szemét — s mindezt inkább puszta kedvtelésből, mint gyanú alapján . . . Jog nincs, — nincs levéltitok, nincs személyes szabadság . . . Ez a lövészárok! S mégis: az emberek sétálnak az ut­cákon, elkésnek, berúgnak . . . Nincs vagyonbiztonság, — mintha a vadonban sétálnának teli ékszerekkel. . . Az erősebb uralma vette át a jogrend helyét — s az emberek hamar beletörődnek, hozzászoknak s rábíz­zák életöket a véletlenre." Ennek a keserű elemzésnek, amely találó ugyan, de túl elvont ahhoz, hogy megrázzon, hatásos illuszt­rációja az izgatott beszámoló egy rendőri akcióról. A fehér terror első heteiben rendőrök és királyi román katonák vették körül az izraelita hitközség Síp utcai épületét. Ő is belekerült a csapdába. „Egy rendőr-ellenőr jött s megkérdezte a portást, van-e ott valami ülés? — Nincs — felelte a portás. Azzal az ellenőr lezáratta a kapukat — s utasítást adott, hogy senkit se eresszenek ki, — de be kell mindenkit ereszteni, aki be akar jönni. Továbbá: rendőrei menjenek fel az emeletre s ahol „csomóban" vannak, letartóztatni. Igen udvarias volt velem, — mikor megkérdeztem, elmehetek-e, hiszen én itt csak keresztül akartam menni az átjáróházon. — „Méltóztassék egy percig várni", — mondotta, — de valami olyan mosollyal, ami rosszat árult el. Köz­ben: — aki be akart jönni, azt beeresztették, sőt be­csalogatták a kapun. — Ő nem tehet semmit, ő tele­fonáltat, felsőbb utasítást vár: — mondotta a nyug­talankodóknak. Egyszerre iszonyú dobogás, ordítozás — s menekülés lármája. Soha nem látott borzalom: a románok jöttek rohanva, ordítva, szuronyt szegezve, felvont revolverekkel: a pánik borzalmas volt. Me­nekültünk mindnyájan, — nehogy szembe kerüljünk velők. S azzal ők felrohantak az emeletre. — Több lövés dördült el. — Minket pedig leállítottak az ud­varra — az volt mindannyiunk érzése, hogy most ki­végeznek bennünket . . ." Milyen kidolgozott módszerek! Milyen brutális terror — huszonöt évvel a nyilasok rémuralma előtt! A naplóíró Füst Milán lírai szenvedélyű, de hiteles tanúja a történteknek. 23

Next

/
Thumbnails
Contents