Budapest, 1976. (14. évfolyam)

12. szám december - Dr. Gőbel József: A láthatatlan Budapest

azonban anyagukat —hozzá nem értő emberek —többszöri átvizsgálásokkal feldúlták. A Városházán maradt nyilvántartások jórésze elégett. A felszabadulás után nagy gonddal törekedtek a műszaki közműnyilvántartások pótlására. Ez a munka rendkívül nehéz, hiszen teljes feltárás nélkül a vezetékek meg nem vizsgálhatók, kézbe nem vehetők. Még mindig előfordulnak hiányok, még mindig előbukkannak — az új építkezések vagy a régi vezetékek javítása közben — olyan hálózatrészek, amelyekről a most vezetett nyilvántartás nem tud. Külön feladat annak elérése, hogy a közművállalatok egymás létesítményeit ismerjék, azokba kölcsönösen be ne avatkozzanak. Elő lehet ezt segíteni az utcafelület felosztásával, melynél minden közmű megkapja a maga „sáv"-ját, amelyben elhelyezkedhet. E felosztást még a századforduló táján elvégezték. Az úttest középvonalát kapta — mint a legterjedelmesebb méretű közmű — a csapadék- és szennyvízlevezető csatorna. Kétoldalt, a járdák alatt húzódtak — mint a legkisebb méretűek — az elektromos- és távbeszélő kábelek. Az úttesten jobbról-balról (a csatorna mellett) helyezkedtek el a gáz- és vízvezetékek. Az úttest szélén — mindjárt a járdaszegély mellett — pedig a csapadékvízlevezető nyílások találhatók (vagy ráccsal födötten, vagy a járdaszegély alá rejtetten). Az útfelület alatti rész ilyen hoszszanti (sávos) beosztása mellett a mélyben, az út alatt széltében (keresztirányban) is húzódnak közművezetékek: az egyes ingatlanokat, épületeket a gyűjtővezetékkel összekötő házibekötések, továbbá a járda melletti csatornanyílások vizét a gyűjtőcsatornába vezető összekötő csatornák. (Mindezen összekötő vezetékekből csak az úttest alatti rész számít közművezetéknek; az ingatlanhatáron belüli vezetékrész pedig az ingatlanhoz tartozik.) Az úttengellyel párhuzamos, hoszszanti felosztás célja, hogy a különféle közművezetékek lehetőleg ne keresztezzék egymást, különösen a nagyméretű közcsatornát ne érintse más vezeték. Ezért a gáz- és vízvezetékek rendszerint az úttest mindkét oldalán kiépültek. (A gáz- és vízvezetékek hoszsza eszerint egy-egy utcában többnyire kétszerannyi, mint a közcsatornáé.) A közművezetékek ilyen pontosan elképzelt rendjét több alkalommal befolyásolják zavaró körülmények. Ilyen volt pl. a millenniumi kis földalatti építése. A nagykörúti közcsatorna csak nehezen fért el az útfelszín és a földalatti alagútja között. (Most is észrevehető a domborulat az Oktogon téren a Nagykörút vonalában.) Újabb zavaró tényezők a forgalmas útkereszteződéseknél épült közúti aluljárók. A Blaha Lujza téri aluljáró érdekében pl. a nagykörúti gyűjtőcsatorna eléggé köralakú szelvényátmérőjét laposabbá kellett tenni, „meg kellett skalpolni". Akad tehát elég problémája a „föld alatti Budapest"-nek. Rendkívül fontos a kiterjedt és nagyértékű, tehát elpusztulás esetén nehezen pótolható közműhálózatok megfelelő karbantartása, fenntartása. Minden közmű igyekszik pontosan meghatározni vezetékei élettartamát, ezzel együtt a várható javítási igényt, majd végül a kiselejtezés idejét. A szakemberek minden alapvető tényezőt (a vezeték anyaga, mérete, építési ideje, a talaj minősége stb.) figyelembe vesznek. A nagy számok törvénye szerint kellő karbantartás és időnkinti nagyjavítás (teljes felújítás) mellett a vezetékeknek hibátlanul kell működniük. A leggondosabb karbantartás mellett is sokszor jelentkezik azonban az ellentétes hatású tényező, a „kis számok törvénye" következtében a váratlan meghibásodás. Az ilyen rendkívüli esetek oka mindig kimutatható, de csak utólag, amikor a hibás vezetéket megvizsgálták. A föld alá rejtett vezetékekhez legtöbbször nem egyszerű a hozzájutás. A legtöbb vezeték-építési és -felújítási munka burkolatbontást és ezzel együtt egyéb nehézségeket jelent (forgalomelterelés ill. úttestlezárás, állványozás, korlátok kihelyezése stb.). Ezek a mellékmunkák sokszor költségesebbek a tulajdonképpeni javítási munkánál. Sőt még azért is terhesek, mert a közönség bosszantó akadályt lát bennük. Az emberek magától értetődőnek tartják a közműhálózatok jó, zavartalan munkáját. Annál rosszabb néven veszik, ha az utcákon hol itt, hol ott jelentkezik burkolatbontás. A hirtelen meghibásodások valóban bosszantóak — nemcsak a közönség, hanem elsősorban a közművek számára, — de éppoly elkerülhetetlenek, mint a váratlan betegség. Éppen a burkolatbontások elkerülésére a városi autóutak és autópályák alatt nem szabad elhelyezni hosszirányú közművezetéket, keresztirányú vezetékeket is csak kivételes gonddal (pl. külön védőcsőben, alagútban). Az útburkolatbontások ellenszereként ajánlják sokan a közműsáv alkalmazását. A közművezetékeket ennél a rendszernél az úttest mellett, a járdák vagy a parkolósávok alatt helyezik el. Sajnos, ez a módszer a régen beépített városrészek aránylag szűk utcáinál nem valósítható meg. Hasonló módszer a közműsáv helyett a közműalagút építése. Itt az összes föld alatti közművezeték egyetlen nagy (járható) alagútba történő csoportosítása oldja meg a gondot. A közműalagútnak aránylag nagyméretűnek kell lennie, hogy benne munkások járhassanak és dolgozhassanak. Megépítése tehát igen költséges. (Ez csökkenthető előregyártott elemek és általában gépesítés alkalmazásával.) A forgalmas autópályák alatt közművezeték — mondottuk — lehetőleg nem építhető. De amikor elkerülhetetlen (pl. keresztezések esetén), akkor helyezzék a vezetékeket járható közműalagútba. (A szenny- és csapadékvizeket levezető gyűjtőcsatorna azonban általában oly nagyméretű, hogy az átlagos közműalagútban nehezen fér el a többi vezeték mellett.) A föld alatti közműépítkezések általános jellemzőihez tartozik a mag as költségesség. Ez a föld alá rejtőzés velejárója. A rendszerint nagy földmunkaszükséglet mellett ezért kell vigyázni arra, hogy a közműépítés lehetőleg megelőzze a burkolt utak építését. (A városrendezési tervek változtatásainál erre ügyelni szükséges.) Ugyanígy költséges a meglevő közművek hálózatának áthelyezése, méretének bővítése is. Az eddig felsorolt közműhálózati sajátosságok általában nehézségként, gondként említhetők. Éppen ezért nem hallgathatjuk el a föld alá rejtett közműhálózatnak azt a nagy előnyét, hogy a külső behatások iránt aránylag érzéketlen. Az utakon történő események (balesetek, összeütközések stb.), de még az épületek kárai, a kigyulladás, összeroskadás sem érintik döntően a föld alatti közműrendszert. A földalatti vezetékek a természeti csapások közül csak a földrengésre érzékenyek. Az ember okozta háborús csapások persze szintén érintik, de korántsem annyira, mint a nagyváros földfeletti részét. Ezt tapasztalhattuk a másoaik világháború szörnyű pusztításainál. Budapest hatalmas közműhálózatain belül tömérdek egybefonódó, egymást segítő biztonsági szakasz osztja fel a fővárost. Egy-egy szakasz kisebb sérülése esetén az illető terület más oldalról is ellátható. E hálózatszakaszok jól működtek az elmúlt második világháború során és a felszabadulás után. A felszabadulást követően lépésről lépésre be lehetett mérni a hálózatszakaszokat, sorra lehetett venni a javítható hálózatsérüléseket. Mire az elektromos mű, a telefonközpont, a gázmű munkába kezdhetett, a roppant nagy vezetékhálózat fokról-fokra rendelkezésre állt a közönség szolgálatára. Különösen, amikor a hidakon átívelő vezetékeket — a hálózat legvédtelenebb és így legérzékenyebb szakaszait — is megjavították. Tanulságos fővárosi közműhálózatunk sorsából néhány jellemző mozzanat felidézése a második világháború idejéből. A fő nehézséget a közművek szolgáltatásánál nem a hálózat, hanem egy-egy központi mű sérülése okozta. A kelenföldi nagy elektromos hőerőmű az 19+4. év végi hirtelen leállás miatt szétfagyott. Az óbudai gázgyár területét a fővárosi hidak felrobbantása után a hídroncsokon fennakadó jéggel visszatorlódó árhullám öntötte el a felszabadulás után, amikor pedig már-már folytatta volna működését. Ismeretes viszont, hogy Káposztásmegyeren a Vízművek telepének aránylag zavartalan működését mennyire segítette, hogy a Szentendrei-szigetről átvezető alagutakat a gyors elöntés által megmentették a német robbantástól. Lindenmayer Kálmán telepvezető főmérnök többek között ezért kapta a főváros Pro Urbe diját. A Vízművek telepe megmaradt, és * tömérdek kisebb sérülés ellenére folyamatosan működött. Kevésbé ismert, hogy a Csatornázási Művek ferencvárosi telepénél hasonló eset fordult elő. Az odavezető szenny vízfőcsatornák vizét áramszünet esetén vészkiömlő vezette az alacsonyan fekvő (elzárt) soroksári Dunaágba. Ha a németek a vészkiömlőt tervük szerint felrobbantják, a visszatorlódó szennyvíz Pest mélyebben fekvő részeit — elsősorban óvóhelyeit — éppúgy elöntötte volna, mint a hajdani 1838 márciusi nagy árvíz tette. Itt a vészkiömlő felrobbantását szintén az ottani telepvezetőség — Lesenyei József, Köröndi Ödön mérnökök — akadályozták meg. Ezek az esetek mutatják, hogy a közműhálózatok Victor Hugo által érzékeltetett „romantikája" századunkban sem szűnt meg. Tanulságos a második világháborúban oly borzalmasan összebombázott Varsó példája. A németek ellen hősiesen harcoló, szerencsétlen sorsú nagyváros egyes részeiből alig maradt kő kövön. A háború befejeztével ezért sokan javasolták a romokban heverő városnegyedek betemetését, parkosítását, és mellettük új, korszerűen tervezett, szabályozott város felépítését. Mégis másként határoztak. A „föld alatti Varsó" ugyanis megmaradt. Ha nem is épen, de kijavíthatóan; az elektromos- és postakábelek kötegei, a víz- és gázvezetékek, a nagy szennyvízcsatornák a helyrehozatal után üzemeltethetőnek bizonyultak. Használni lehetett az utcák, járdák jórésrét. A régi hagyományok tiszteletben tartásán kívül a megmaradt föld alatti vezetékhálózatok kihasználása végett is építették fel Varsót újra pontosan a régi helyén. Természetesen nemcsak Varsó fedezte fel térszint alatti részének ezt a nagy jelentőségét, meglevő kiépített közműrendszerének irányító hatását a város területi elhelyezkedésében. Minden nagyváros — éppen, mert igazi „város", azaz zárt keretek közé szorított település — zsúfoltságának fellazítása érdekében egyre fokozottabb gondot fordít síkbeli terjeszkedésén túl függőleges, magassági növekedésére is: részben föl, az ég felé, toronyépítmények formájában éppúgy, mint másrészt le, a föld mélye felé, a térszint alatti területeket kihasználva. Azelőtt általában csak a közművek vezetékeihez vették igénybe a városnak a föld színe alatti részét. Most a nagyváros függőlegesen terjeszkedő korszakában a közlekedési létesítmények is a közművek versenytársaiként jelentkeznek ebben. Sőt mintha újabban a közlekedés műtárgyai ragadnák meg az elsőbbséget a térszín alatt. Arra hivatkoznak, hogy a közművezetékek végeredményben sokkal könnyebben áthelyezhetők, eltolhatók, míg a közlekedési létesítmény (aluljáró, parkolóhely, de ide sorolható tágabb értelemben a nyilvános illemhely is) egy-egy meghatározott helyhez, csomóponthoz kötött. Láthatjuk, a „térszint alatti gazdálkodás" új, de fokozódó fontosságú fogalommá válik. Forduljunk tehát mi is gonddal a „föld alatti Budapest" létesítményei felé. Fővárosunk egyre inkább búvik a föld alá, ugyanakkor egyre kevésbé rejti el a „föld alatti Budapestet", amely nélkül föld feletti része sem élhetne meg. 5