Budapest, 1976. (14. évfolyam)

11. szám november - Vargha Balázs: Füst Milán városai

Az író az 1940-es években IRODALMI VÁROSKEPEK Vargha Balázs Fűst Milán városai „Fenséges anyám" 1918-ban, az októberi forradalom előestéjén egymondatos feljegyzés a Naplóban: „Annak a trafiknak dicsőséget kell szereznem." Az a trafik az édesanyjáé volt, aki akkor már több mint két éve halott. Anyja utoisó napjai a Naplóban : „Zúgó, végzetes magány. Kinn sötétség, ridegség és a külváros csendje. — Egész délután aludtam, aztán egy karosszékben ültem három óra hosszat mozdulatlan, révedező, tévedező, céltalan gondolatokkal (mert: fantáziálni már nem tudok). — Ha anyám kérdezett valamit, (tapintatos volt!) — beteges kimerültséggel feleltem." Szerepet cserélt a haldoklóval. Mintha neki kellene ereje utolját összeszedni, hogy felelni tudjon valamit anyjának (tapintatos!) kérdésére. Olyan megfogalmazásig jutott el, ami egyformán érvényes volt ebben a helyzetben mindkettőjükre: ,,Teljes magány: se barát, se barátnő, se cél, se munka; — ... törekvés nélküli fagyott és dermedt élet, mely csak külső funkcióiban, jelenségeiben tartja fenn magát, s amelyhez a lélek már rég nem ragaszkodik — sőt, mint terhet cipeli." S ezután mindjárt a dátum: ,,1916. márc. 15. — Anyám: mindent pontosan teljesített, aztán meghalt." Több mint egy évtizedes belső és külső küzdelem jutott itt el a végpontig. Már első fönnmaradt (fiatalkori naplójából átmentett) jegyzetei közé ilyen keserű mondatok kerültek: ,,Ha meghalnék, anyámnak nem volna sok siratnivalója rajtam és talán hamar megvigasztalódnék. Hisz nem voltam jó fia — s holott mindenét belém fektette, semmije sem volt bennem." Ettől kezdve állandóan visszatérő páros motívuma a Naplónak: milyen igazságtalan az élet az ő özvegy anyjához — s milyen igazságtalan ő maga. A kínosan komikus önmegfigyelések egyike: „Nincs az a dühkitörés a világon, amelyben ne volna valami színészi, valami tetszelgő. . . Megfigyeltem magamon, hogy egy alkalommal, mikor «dühömben» éppen oda akartam vágni valamit, — válogattam a tárgyak között. S mondhatom, igazán nem azt a porcelán tálat választottam, amelyet én vettem magamnak, hanem anyámnak egy szegény kis cseréptálját, — s ezt aztán oda is vágtam alaposan." De az a mondat, hogy „annak a trafiknak" dicsőséget kell szereznie — nem egyszerűen késő bánat, nem az egykori hálátlan fiú jóvátételi kötelezettsége. Ez túl egyszerű és túl érzelmes volna, nem illenék Füst Milánhoz. Az anyai trafik dicsősége voltaképpen rehabilitálásnak készült. Annak kellett volna lennie. Olyasféle történet lappang itt, mint Móricz Zsigmond apjának tönkremenése a „tüzes gép" miatt. Egy sokkal későbbi naplójegyzet így kezdődik: ,,A kidobott papírok közt mindenféle pompás írásokat találok, s újra kidobom, én szegény." Egy pompásan megírt, papírkosárra ítélt, végül mégis átmásolt jelenetben az anyja két gyanús alakkal tárgyalt. Egy öreg ügyvéddel, és egy váltóhamísítóval, aki aztán rajtavesztett később, és bátyus házaló lett belőle. Ezt énekelte: Kinek kannája rossz, üstje, reze, Nékem szóljon, megveszem. Vagy megcsinálom pár fillérért, Én vagyok az Olcsó János. ,,— No persze, vidámnak kell lenni, kinek szabad arról tudni, hogy mit jelent az ő hátán a batyu? S amellett ide-oda hajladozik, nem jól látni ugyanis a fényes ablakok mögé — hogy nem int-e innen is, onnan is valaki." (Csakugyan kitűnő megfigyelés!) A két jól tartott vendég egy váltóhamisításról tárgyalt, ami aztán látható sikerrel is járt. A nagybácsi, akinek a nevét odahamisították, szó nélkül fizetett. Azért is helyre kellett állítania annak a trafiknak a becsületét, mert a csalárd úton szerzett pénzt is őrá szánta az anyja. A taníttatására, a pazar ellátására. S ehhez a tényhez a legpompásabban megírt jelenet se érhet föl — azért kellett visszavándorolniuk a papírkosárba. Az anyai trafiknak nem a dicsőségét, hanem a szánalmasságát sejteti egy szintén korai naplójegyzet. De csak közvetetten, nem éppen magukról beszélve. „Rongyos üzletekben, amilyen tízezer számra van Budapesten, szörnyű erényű, felháborodott tisztességű, vénülő kisasszonyok ülnek nagy női méltóságukban és várják, hogy valami mérnök, vagy ügyvédjelölt, (akinek már csak egy vizsgája van hátra . ..) jöjjön végre s kiemelje őket a tízezer közül éppen ebből a butikból..." Az ő anyja is „szörnyű erényű" asszony volt, csak éppen azt a megváltást nem várta már, amit hajadon sorstársai. A naplójegyzetek nyugtalanító — életében és halálában egyformán kibékíthetetlen — anya-alakja jócskán átformálódik 1956-os kisregényében az Egy magány történeté-ben. Elkésett, megértő mosoly nyugtázza az anyának azt az egykori igyekezetét, hogy csöpp fiában felkeltse a férfi önérzetét, s így készítse fel őt jóelőre a női nem várható ostroma ellen. „Az én fenséges anyám!. . . Aki már hároméves koromban igy tanított engem németes módján: — remélem, te sose leszel szerelmes. Egy szép arcocska miatt megbutulni. .. egy férfinak más dolga van itt." Ne törd magad a nőkért — ebben benne van a fiús mama előlegezett féltékenysége is. A gyűlölet azok ellen, akik majd „elrabolják" a fiát. Füst Milán azonban teljesebb egységbe foglalta bele ezt az ős-ellentétet. Egy Bach-kantáta szövegét így kommentálta a felnőtt kori Naplóban: „—Egyetlen érzés az, amellyel szeretünk: anyát, gyermeket, asszonyt. . . Egyetlen nagy meghatottság: — menekülés valakihez a végtelen ridegségben . . . Nem komolyabb a sírás, amellyel a gyermeket vagy anyát siratjuk — mint amellyel az asszonyt... —, hiszen ez egy érzés, egy princípium: a szerelem egyetlen egy." „Ó, az én próféta lelkem!" Szeretett Shakespeare-jének szeretett Hamletje kiáltja ezt. Füst Milán is fölfedezte, mégpedig majdnem hamleti helyzetben, hogy próféta-lélek szállt bele, hogy olyanokat lát meg, amiket nem tudhat. Fölismerését el akarta temetni, hallgatva a ráció ellenvetéseire. De aztán mégsem állta meg. Ezért kezdődik olyan különösen a naplóbeli feljegyzés erről a csodáról: ,,Még/s fel kell írnom. — Anyám halála után meglepő dolog történt velem. Bementem egyik osztályba 22