Budapest, 1976. (14. évfolyam)

11. szám november - Vargha Balázs: Füst Milán városai

Nagy urak órája egy kastély felett, havas éjszakán. Végsőt kongattam még egyszer, éji időben, mutattam az időket s megálltam S hogy nincs oly órás e világon, aki szóra hívhatja kedvemet újra. S hogy sötét udvaron lenn, vörösen ragyogó istállók s kocsiszínek Suttogó népe lesi hangomat s hallom a szót is: Rólam tanácskoznak odalenn. „Az óra megállott." — De hiába! Megúntam én, hogy szüntelen álljam az őrt, Figyeljem az éjfelet s kongassam a vihart, — Sok volt nékem a sikoitás és sok a kurjogatás is . . . S hogy voltam az évszázadok őre, de meguntam . . .' (Barokk elégia: búcsú mesterségemtől) S mármost én gyermekkoromban vadászinas voltam, és nagyon jól tudom, hogy a vadásznak nem lehet piros sipkája, mert a vad messziről meglátja, és elriad tőle. Mégis otthagytam ezt a piros sipkát a versben, mert színfoltját nagyon kedvemre valónak találtam .. . Ezt a verset 1935 nyarán írtam. 1943-ban egy éjszaka Széchenyi Zsigmondnak Vadásztam Alaszkában * című, kitűnő könyvét olvastam, ameiyben azt írja, hogy 1935 nyarán érkezeit oda, s a legnagyobb meglepetésére arról értesült, hogy egy legújabb rendelet értelmében a vadászok kötelesek ezentúl vörös sipkát hordani, s e rendelkezést az tette szükségessé, hogy az utóbbi időben több baleset adódott, a vadászok ugyanis egymásba lőttek. Vagyis a hihe-Olyan magátólértődő ez a jej^net, mint az evangéliumi szövegek. Természetes, hogy kút van a homályos udvarban, hogy egy asszony áll előtte, és hogy bölcsőt ringat. 'Alaszkában vadásztam. V. B. tetlenül hangzó rendelkezést éppen akkor hozták Alaszkában, mikor én Budapesten a vadászok piros sipkájáról írtam." Igaz, hogy Alaszka és Kanada nem ugyanaz az ország, ám a piros sipkák akkor is piros sipkák, a versben is meg a rendeletben is. De mondhatott volna ennél nagyobbat is. Azt, hogy minden verse megköltött színhelyen játszódik, rejtett visszaemlékezés formán. Csak éppen az nem tárul fel világosan, hogy hol, mikor látta azt a várost, udvart, házat, szobát, asztalt, kupát, amire visszaemlékszik. Köd előttem, köd utánam . . . című versében is ezt az emlékezve teremtő képességét bámulja, elemzi. Legfeszúltebb szóképeiben, megszemélyesítéseiben, allegóriáiban is az a biztonság érzik, amivel elmondta egy-egy tanítványának az életét, a látó-ember váratlanul kapott szerepében. Lehet, hogy csal, de sikerül neki. Versben is. Hogy ez a kastélybeli „sötét udvar" és az a „homályos udvar" (az anyával) ugyanabban a városban lenet-e, 'agy egészen máshol, az nem derül ki egyértelműen a két versből. De a stílus némileg elkülöníti, időben, térben elhelyezi a verseket. Ez az óra allegória a címéből is láthatóan barokk színhelyet fest. Ez Olasz- vagy Spanyolországban éppúgy lehet, mint a Monarchia vaíameiyik (nem magyar!) tartományában. A másik vers viszont keleti, Irigyelni való az a könnyedség, könnyelműség, ahogy neveket ad. S mikor ezt zenélték, a hallgatóság gyakran kiáltotta közbe: — Paduri, paauri, paauri — hej! A közelebbi világ Huszonöt éves írói évfordulóján Kosztolányi Dezső is köszöntötte Füst Milánt. A mindennapos barátság bensőségességével írta le: hol doigozik, hogy dolgozik. „A Budaörsi út 18/b. alatt lakik, fönn a harmadik emeleten. Dolgozószobájából a Sashegy szikláira látni. Komor ez a dolgozószoba. Központja a lakásnak, mely csak esetlegest)* rakódik melléje, a többi szobának, ahol eszik és alszik. Sok téli és nyári hajnalba nyúló virrasztás emlékét őrzi, diadalokat és kudarcokat. Aki itt él, az állandóan tusakszik a papírral, a tollal. Játék ez, de életre-halálra szóló. Mindig valami forr és készül. Háromágú karosgyertyatartója templomi homályt áraszt maga körül. Sötét az íróasztala is, gondosan kulcscsal vrr, zárva, naplójegyzetei s Észak-Afrikától a Perzsa öbölig sok heiyre odaképzelhető. De hova tegyük Madrigál című versét, amely egy középkori hangulatú (vagy wagneri?) névvel sugall egy hangulatot: Az életedet eimulasztád Trisztán. Szerelmed már nem kell neki. Majd ezt a feltétlenül jelmezes figurát egy modern város (akár Eudapest) utcakölykei közé dobja: Sosemvoít szavakat talál ki, mint a kisgyerekek, a maguk asztai aiatti birodalmában: szunnyadnak benne, azok a díszesen kötötte rézkapoccsal is ellátott vastag kötetek ..." Ez a Kosztolányi leírta dolgozószoba akár színpadi díszlet is lehetne. Szomory Dezső toronyszobájának kevésbé mesterkélt párja. De a hajnalig tartó tusakodásokra utalva már jelzi Kosztolányi, hogy nem mutogatásra szánt irodalmi dolgozószoba ez, hanem munkahely. S elzártságában is nyitott a világra. Kosztolányi így folytatta ünnepi beszédét: „vastag kötetek, melyeket jegyzési rendszer folytán, kora ifjúságától fogva ír, emberekről és állatokról, zenéről és utazásairól, mindenről, ami elébe került élete során. Szeretne feledni. Nem tud. Emlékeznie kell mindenre, mégpedig pontosan ... Ez a szoba sokszor egy toronyszobának tetszik. Csakhogy ebből a toronyszobából le lehet látni az egész világra. Telefonja szakadatlanul csörömpöl, «mással beszél». Ezer és ezer láthatatlan huzallal van összekötve az élettel." és véletlenül(l) — a diákok arcát figyelve elmondtam legfontosabb családi körülményeiket: — hogy mi az apjuk foglalkozása, hány testvérük van — apjuk, anyjuk milyen természetű . . . Ijesztő volt. — Ugyanez folytatódott s még fejlődött. . . Később egész mulatság lett: a villamoson mentem és mulattam vele: kitaláltam útitársaim élete körülményeit." Ezt a képességét fontosnak tartotta, sokszor beszélt, írt róla. Drámáihoz 1957-ben készített tanulmányában is ezzel kezdi „divinációinak" sorát: ,, . . . huszonnyolc éves koromban közvetlen anyám halála után látóember lettem, clairvoyant.. . Emberek élettörténetét mondtam el első látásra, s nagy feltűnést keltettem vele a pszichológusok közt." Érdekesen kerül itt egymás mellé a paraszti hiedelmek szava — látó ember — és a racio"nális éleslátást is jelentő francia szakkifejezés. Ő maga is megpróbálta értelmes lélektani elemzését adni telepatikus felvillanásainak. ,,Pszichikum: — nagy bátorság kell hozzá, olyan érzés, mint hazárdjátékot játszani . . . «Szerencsém lesz — el fogom találni/» — érzi az ember —, s olyanokat mond, hogy beleszédül — s csak mikor kiderül, hogy igazat mondott —, döbben meg nagyon. — Erősen kell figyelni — s abban a pillanatban, mikor először látom az új arcot . . . Valami emlékek ébrednek bennem, hogy effélét már láttam — s így meg így jártam véle . . . Ezek az emlékek azonban nem jutnak el a tudatig — s ezért érzi az ember, hogy tulajdonképpen csal! . . . Néha pedig azt érzi, hogy közhelyeket mond, — hogy ezt mindenki meg tudná mondani." Látó tehetségét természetesen a versírásban is tetten érte. Ámde furcsa, hogy az apróságokra volt büszke, arra, hogy ráhibázott egy-egy tényre. Holott egész költészetének lényege volt a látás-láttatás. Drámái előszavában írja ezt is: „ . . . Levél Kanadából című versemben ez a két sor olvasható: Ám ősszel . . . mikor lejönnek végre a hegyi vadászok, — Oly jól ismerem őket! — egyikök piros sipkával integet. E város minden kölke régen ismeri Botod, monoklid s fehér kesztyűd És tudja már, hogy öreguras vagy és elnyűtt, Szerelmed már nem kell neki. Mint, akit hordó tetején a saját horkoiása ébreszt, Nem tudja, mint került oda. Körötte pókok, dongafák s lábatlan bábok furcsa népe s fázik is ... Úgy ébredtem rá egykor én, hogy itt vagyok . .. Homályos udvar ez, amelyre gondolok. Itt éltem én e lét előtt, tudom. E helyt rejtőzött álmatag. Függőleges és lassú életem. Egy asszony állt a kút előtt és bölcsőt ringatott. . . S én néztem őt. Fácámáaore ... ezt a nótát szerette: Jött Buzdugán, a bányarém S jött Mamapaduri sebbel-lobbal . . . 23