Budapest, 1976. (14. évfolyam)

11. szám november - Tamás Ervin: Szekszárd

Lipp Tamás Lakótelep maketten - és a valóságban A tizenöt évvel ezelőtt készült Budapest-térképeken a XV. kerület keleti részén széles, utcák által alig szabdalt, rózsaszínűre festett, összefüggő földsávot láthatunk: sovány szántóföldeket, kisebb gyümölcsösöket. 1969-ben ezen a területen jelölték ki a főváros legnagyobb lakótelepének helyét. A címerrel és pecsétviasszal dúsan díszített alapkő-letételi okmány elhelyezése után egy évvel már beköltöztek az első lakók, öt évvel később Újpalota lakóinak száma hatvanötezer. Tehát alig néhány év alatt — a Keleti pályaudvartól autóbusszal tíz percnyire — fölépült egy Zalaegerszeg nagyságú városrész. Újpalota — alvóváros. Többször is hallván a meghatározást, kíváncsi lettem: vajon, hogyan élnek egy alvóváros lakói? Természetesen csak aludni járnak haza. Tehát itt nincs szükség főtérre, hagyományos utcákra, terekre. így születtek a szabályos téglalapokból összeragasztott városmodellek, ahol nincs kiépített centrum, csak egymásra merőleges, egyforma széles utak, utcák. Pedig a főtér a „homo colonus"-nak, a lakótelepi embernek is hiányzik; a városközpont, ahol kirakatot lehet nézni, a körbefutó korzó, ahol napsütötte vasárnap délelőttökön a család ünnepi ruhát öltve végigsétálhat. ,,Nem vált be az alvóváros, ma a társadalom a városrendezőktől a városias város megteremtését várja el." A mondat Terike Tibornak, az Újpalotát tervező kollektíva vezetőjének tollából való. A többi között így összegezi a várostervezéssel kapcsolatos elképzeléseit a Városépítés című folyóirat hasábjain : ,,A városias város fogalma számunkra mindig egy, körülbelül a középkor alkotóerejének eredményeképpen létrejött városban, illetve annak külső megjelenési formájában definiálódott. Ezek a régi — ma is példaként emlegetett — együttesek létező társadalmi és gazdasági alapokon jöttek létre. Simulékony keretet biztosítottak a céhrendszerben, kézműves úton történő termelés számára, alkalmasak voltak az akkori kereskedelmi formák számára, harmonizáltak a társadalmi struktúrával. . . (A középkori várossal járó negatívumokról, a piszkos utcáról, zajról, sötét műhelyekről ne beszéljünk, ezeket nem akarjuk örökölni.) A mai várost nem lehet a régi társadalmi és gazdasági szerkezetre felépíteni. Az egészségügyi előírások, a forgalomszervezés, a jármű- és gyalogosforgalom szétválasztása, a gyermeknevelési intézmények funkciójával és megközelítésével kapcsolatos követelmények, a napsütés mértékének előírásai, az infrastruktúrákkal szemben támasztott igények meghatározók. A várossal szemben támasztott követelmények nemcsak szerteágazóak, hanem egymással sokszor tényleges, vagy látszólagos ellentmondásban vannak, hiszen a várost ezer szemszögből, és ezer impulzus alapján érzékeljük ..." A cikket, melyből az idézett részletek valók, szorgalmasan kijegyzeteltem, mielőtt Tenke Tiborral személyesen is találkoztam volna makettekkel és fényképekkel zsúfolt szobájában. — Mit jelent várost teremteni? — kérdeztem kissé romantikus hévvel. Az építész első mondatai gyorsan lehűtöttek. — Mindenek előtt kompromisszumot! — felelte. — És mindennapi harcot az akadályoskodókkal. Ezután sorra vette a „zsurnaliszták" szokásos érveit: unalmasság, szürkeség . . . — Most mindenki támadja az új lakótelepeket. Pedig, higgye el, minden és mindennek az ellenkezője is megbukott már. Svéd példa: egyre-másra ürülnek ki a gyönyörű természeti környezetbe épült lakótelepek. Az ok: az ingerszegénység, a steril környezet. Elképzelhető, hogy a jelenlegi, szürkének és unalmasnak mondott lakótelepek, ha megfelelő színvonalon tudnánk működtetni őket, a hét öt napján nagyon kényelmes és célszerű lakhatási lehetőséget biztosítanának. — Ha mindenkinek lesz hétvégi háza, elviselhetőbb lesz a lakótelepi környezet is? — Nem tudom, de egy biztos: a monotonnak, ilyen-olyannak bélyegzett lakótelepi építkezés még mindig magasabb színvonalú, mint ugyanezeknek a telepeknek az üzemeltetése. Nézze meg a lépcsőházakat, a lakóházak környékét, az üzletek előtti ládahegyeket, a buszmegállókat . . . — Szereti Újpalotát? — Nehéz elfogultság nélkül tíz év munkájáról beszélni. Igen. szeretem Újpalotát. Életem egy időszaka hozzá kötődik. Tudja, egy várost megtervezni nagyon összetett feladat: számos, egymásnak gyakran ellentmondó követelményt kell kisebb-nagyobb kompromisszumok árán összeegyeztetni. Az építész fantáziáját sokszor gúzsba kötik a technológiai adottságok, a műszaki lehetőségek, s még egy sor, előre kiszámíthatatlan körülmény. Úgy is mondhatnám: kényszerpályákon mozgunk. Mégis, amikor elkészül egy ilyen hatalmas, összefüggő városrész, a magaménak, a magunkénak érzem. — Milyen sajátos követelményeket kellett figyelembe venniük Újpalota tervezésekor? — Az új lakónegyed tervezésére kijelölt terület a XV. kerületnek Pestújhelyhez északkelet felől közvetlenül csatlakozó, csaknem teljes egészében mezőgazdasági művelés alatt álló, kereken 136 hektárnyi része volt. Itt nem kellett lakóházakat szanálni, a tervezőnek nem kellett már meglevő településszerkezethez alkalmazkodnia. Úgy is mondhatnám: Újpalotát egy fehér folt kellős közepébe álmodhattuk. A városszerkezet alapját egy tompaszögű tengely képezi, amelynek hosszabb szára 1,5 kilométer hosszú, rövidebb szára pedig 1,2 kilométer. A beépítés e tengelyek mentén zárt, urbánus jellegű. Ezzel az elhelyezéssel elértük, hogy a házak egyik fele a mozgalmas főútra nyílik, másik oldaluk pedig a csöndesebb zöldövezetre néz. Arra törekedtünk, hogy minél 11