Budapest, 1976. (14. évfolyam)

10. szám október - Vadas József: Meloccó Miklós művészete

VISSZAEMLÉKEZÉSEK Vihar Béla A Baross utcától a Damjanich utcáig Vidékről Pestre került sovány kamasz, baktat fölfelé, a Baross utca 77-es számú ház ötödik emeleti internátusába. Ke­zében nyög, nyikorog, sóhajt a fűzfavesszőből fonott kosár, ben­ne a hazai krumplis pogácsa, meg néhány fehérnemű és vastag fü­zet lapul, telistele országhódítás­ra szánt verseivel. Ki ez az 1923 szeptemberében, a családi fészek védettségéből kitört, a nagyvilág­ba elindult, alig tizenötéves ser­dülő gyermekifjú? Ez a vándor én vagyok, akit most, annyi idő múltán, immár ősz hajjal föl­idézek, bolyongva azokban a pes­ti lakásokban, amelyek életem út­jának javarészét szegélyezik, az egykori józsefvárosi utcától je­lenlegi lakhelyemig, az erzsébet­városi Damjanich utcáig. Pesti! Ott, abban a Nógrád me­gyei községben, ahonnan elszár­maztam, valaha olyan áhítattal bámultuk meg e kifejezés közi­bénk vetődött hordozóit — a há­zaló ügynököt, a piperkőc ügy­védbojtárt, a csokornyakkendős kereskedősegédet —, mint kivált­ságos rangú lényeket, akik abból a mesebeli városból valók, ahol bárki kanárisárga villamoson utaz­hatik, megtekintheti az állatker­tet és a vurstli varázslatos cso­dáit. Nos, magam is e kiválasz­tottak sorába jutottam: mámoro­san szemléltem a konfliskocsik forgatagát, a szikrázó kirakatok látványát, mintha enyéim lettek volna. Miféle környezetbe csöppen­tem, átlépve egy tanítóképző in­tézet diákszállásának küszöbét ? Ó, mennyi szegény, gettószülte fiú Ópályitól Kismartonig, a zsenge lélek oly korai sérülései­vel, a kisemberek gyermekeire jellemző bánatos szemekkel és az éhség csillapíthatatlan mardosá­sával. Miként ünnepeljelek, egy­kori hazai csomag, anyánksü­tötte friss cipó, a papírburkolat mélyéről! ? Két nagy teremben fehér vas­ágyak sorakoztak, a tejszínű vil­lanylámpa borongva szórta suga­rát a viaszosvászonnal borított asztallapra. Persze, a huncut csínytevés e körben sem volt is­meretlen. Egyet a sok közül, amelynek én voltam az áldozata, alig azután, hogy a fővárosba ke­rültem. Arról ábrándoztam, hogy tanítványra teszek szert, s akkor megírhatom szüleimnek: már ne­kem is van pénzem . . . Egy dél­után azzal állított meg az egyik felsős: akarsz-e tanítványt vállal­ni ? Hogyne, igen ... — rebeg­tem. Akkor hát — folytatta sebe­sen — válts tiszta inget. Egy na­gyon előkelő család keres inst­ruktort a kisfiához. Siess, itt a cím: Conti utca 6. Távoztában jótevőm még visszaszólt: aztán csókolj illedelmesen kezet a házi­asszonynak ... Hosszas ténfergés után ott áll­tam a keresett ház kapuja előtt. Kisvártatva izgatottan becsön­gettem. Egy sárgapongyolás, kö­vér nő mért végig, ámuldozó te­kintettel. Hát maga, kurta nadrá­gos fiúcska, mit akar itt? Taní­tani ... — válaszoltam halkan, és suta mozdulattal elkaptam hur­kás kezét, hogy csókkal illessem. És mit tud tanítani, pubika? — kuncogott kíváncsiskodva. Amit kell... — feleltem gyanútlanul. Hívószavára máris sugárzó com­bok gyűrűje vett körül, harsány kacaj nyugtázta oktatói ajánlato­mat. Ez, kisfiam, kupleráj — csi­lingelte egy csikószilaj, holdszőke jelenség. Majd mi tanítunk téged, igaz-e lányok ? Kitántorogtam. Az internátusban már összesereg­letten várt a tréfacsináló cinko­sok hada. Valósággal rengtek a falak a nevetéstől, amikor fagga­tásukra beszámoltam „leckeszer­zési" kísérletem kudarcáról. A pokrócra vetődve elsírtam-e ma­gam vagy végül én is velük mu­lattam a történteken? Nem em­lékszem. Mint kiderült, nemze­dékről nemzedékre hagyományo­zott múltja volt ennek az újon­cokat beugrató játéknak. Természetesen, ez a Baross ut­cai bérház ennél jóval jelentősebb okok miatt emlékezetes számom­ra. Egyéniségem kialakulásának egyik fontos színhelye volt, ahol megismertem a közösségbe il­leszkedés kemény törvényeit, a barátság édes ízeit, de a gúnyoló­dok és irigyek kisebb-nagyobb tőrszúrásait is. Hány felkavaró szellemi élmény kapcsol, immár közel fél évszázad távolán ke­resztül is, ehhez a sivár diákka­szárnyához! Itt olvastam elő­ször a Nyugat folyóirat költőit, itt toppant elibém, hogy életem kísérője maradjon, Doszto­jevszkij lázadó hőse: Raszkolnyi­kov. Ezidőtájt lett belőlem ex­presszionista költő, a matemati­kából majdnem beszekundázott titáninas, a Vági párt tagja, a Ma­gyar írás munkatársa, ide robo­gott be hozzám, nem is egyszer, az akkor még karcsú fenegyerek, Berda Jóska, ing nélküli testén ócska esőköpenyben, és korbács­ként csattogó költeményeinek deklamálásával hol meghökken­tette, hol megbotránkoztatta a versre botfülűeket. Az emlékezés megbízhatatlan tanú! Ennek ismeretében most Szép Ernő szavait idézem, szaba­don : Be szép volt ifjúságom! Kár, hogy nem tudtam! Miként jelenítsem meg máso­dik pesti lakásomat, azt a zugnyi terjedelmű albérleti szobácskát a Dohány utca 34-ben ? Kezdem azzal, hogy ötödéves koromban A 16 esztendős Vihar Béla 28

Next

/
Thumbnails
Contents