Budapest, 1976. (14. évfolyam)

10. szám október - Vadas József: Meloccó Miklós művészete

Csoportkép 1926-ból, a Tanítóképzőben. Középen az intézet igazgatója: dr. Bánóczi József akadémikus, irodalomtörténész. (Balról a második Vihar Béla) tesz utca 20-as számú házban, egy szaporabeszédű, kedves öz­vegyasszonynál, aki különféle jós­nőkkel tartott kapcsolatot, hogy túlvilágra került férjétől üzenete­ket szerezzen, ügyes-bajos dol­gában tanácsát kérje. Lakásom közel volt munkahelyemhez, nem­különben a Bucsinszky kávéház­hoz. Az utóbbiban az a megtisz­teltetés ért, hogy Nagy Lajos asztaltársaságába kerültem. Eu­rópa felett egyre fellegesebbé vált az égboltozat. Többnyire er­ről beszélgettünk, írók, írójelöl­tek, újságírók és alkalmi boríték­címírók. Ekkoriban történt, hogy barát­nőmet hosszas rábeszélés után si­került becsempésznem lakásom­ba. Már éppen egymás mellé si­multunk, amikor az ablakon ke­resztül fülünkbe harsant a rik­kancsok — nem, a történelem vészkiáltása: „Szenzációs kiadás! A németek megszállták Ausztri­át!" Hamarosan kitör a második világháború! — sóhajtott fel sá­padtan L., majd szótlanul néz­tük a mennyezeten cikázó árnya­kat. Damjanich utca 26/b. Közel négy évtizede itt lakom, csala­dommal együtt. E házban zajlott le — a háború két évét és a buj­kálás hónapjait leszámítva — éle­tem nagyobbik és mindenképpen értékesebb szakasza. Ha ezzel kapcsolatban most minden lé­nyegeset elmondanék, valóságos életrajz kerekednék belőle. He­lyette csak annyit, hogy voltam e lakásban boldog és nem egyszer nagyon boldogtalan. Mire a Ba­ross utcától idáig jutottam, az ifjúból távolba készülő férfi lett, „vállán a történelmi tapasztalá­sok duzzadt tarisznyájával." Eközben valósítottam meg úgy, ahogy — naponta ismétlődő küz-29 Az iró ma A Fészekben, Illyés Gyula, Pierre Emmanuel, Simon István és Nagy László társasáéiban véglegesen kinőttem az interná­tusi kötöttségek keretéből, és 1927-ben másodmagammal ide­költöztem. Ármin bácsit, a fő­bérlőt, ezt a szelídszavú, elnyűtt könyvkötősegédet, akinek lapát­széles kezét kidagadt ércsomók hálózták, a munkanélküliség késztette arra, hogy egyetlen szo­báját kiadja, és családjával együtt a konyhában húzódjék meg. A parányi udvaron ecetfa álldogált, mint a napfény ezüst filléreiért esdő kéregető. Az egyemeletes ház otthonai úgy tapadtak egy­máshoz, akár a verebek a ködben. A folyosón áthaladva bepillan­tottam a sapkakészítő piciny mű­helyébe, láttam a bánatos vén­kisasszonyt, a szakállas, méla szabót, a merengő öregeket, a sánta pincért. A lakások idővel felöltik gazdáik sorsát. Itt min­den szomorú volt. Éjszakánkint csepegett a vízcsap, a könyvkötő álmában artikulátlan hangon vo­nított valami rettenetről, megkín­zatásról, szuronyrohamról, to­loncházról: rejtélyes emlékek foszlányairól. Húszas évek, hete­dik kerület. . . Egy torokgyulladás jóvoltából ezen a helyen mártóztam meg Homérosz Iliászának világában: találkoztam az antik görögség hé­roszaival a Dohány utcában. Is­mertem Whitman verseit, vala­mit megsejtettem az értéktöbb­let elméletből, Piscator és Picasso törekvéseiből, jártam a gnoszti­kusoknál, a Szarvas vendéglő kü­löntermében, már ittam egy ka­pucinert a Centrál kávéházban, fagyoskodtam rozsdás dobkályha mellett, hacsak lakótársam nem lopott egy nyaláb fát a házbeli pincéből. Mindezek után kilenc eszten­dős vidéki tanítóskodás követke­zett, mígnem 1937-ben, egy fő­városi oktatófilmszcenárium pá­lyázat győzteseként ismét buda­pesti lakos lettem; albérlő a Ker-

Next

/
Thumbnails
Contents