Budapest, 1976. (14. évfolyam)

10. szám október - Vargha Balázs: Füst Milán költött és valódi városai

IRODALMI VÁROSKÉPEK Vargha Balázs Füst Milán költött és valódi városai Az iró 1911-ben „Az ember igazi hazája — gyermekkora" Naplójába írja ezt Füst Milán, nem sokkal a harmincadik születése napja után, 1918-ban. S mindjárt meg is magyarázza, miért ég tovább az utolsó percig a reménytelen honvágy ebbe az igazi hazába: mert a gyerek szeme, füle, orra, ínye, bőre frissebben, mohóbban ragadja meg az érzéki benyomásokat, mint akár csak a fiatalemberé. S mi volt az a felülmúlhatatlan gyönyör, aminek emléke éppen megejtette Füst Milánt? Ez: ,,Hogy szerettünk fürdeni, mily égető szomjúság vitt, s míg szederjes lett az ajkunk s libabőrösek lettünk, addig voltunk a vízben." — Szegény gyerek, hogy reszket, libabőrödzik, kék a szája — — csacsi fölnőtt beszédek, hiszen élvezi a gyerek a reszketést. A felnőtt már csak ábrándozva tudja fölidézni az egykori ízek, szagok, hangok hathatósságát. De talán a költőben, művészben több megmaradt az érzékelő képességből. A költő ,,a jelenségeket először figyeli meg és olyan újak néki, mint a gyereknek" — mondja a Napló. Harmincadik születése napján egy vidéki ház és a nagy kert emléke kísértette meg a költőt. Egy régi születésnapé, ahogy naplójába bejegyezte. Bizonyos, hogy élt vagy nyaralt ilyen házban, ilyen kertben. De ahogy leírja, az csupa rejtelem, csupa jelkép. ,,Szappanbuborékot fújtam kedves, jó gyermekek közt s szálltak az estében — hogy megnyugtatott! Aztán jött az esti fény s az esti aranyozásban a sötétzöld és világoszöld fák álldogáltak: én a fűbe feküdtem s néztem a világos és sötét aranyú fákat, — pávahangok hallatszottak messziről — a fűszálak mint a nagy kardok, oly élesek és merevek és nagyok — s a gyönyörű nagy, dús mákvirágok, mák-levelek s bokrok! Hozzá este születésnapi zene: két gyermek kedves, szívetfájditó, magános zongora-hegedű gyakorlata a hűvös magánosságban." Ez a „két kedves gyermek", akik megtetézik a gyerekkori születésnap boldogságát, arc-és alaknélküli lények ebben a naplójegyzetben. S más írásaiban sem jelennek meg. Azt se látjuk, lányok-e vagy fiúk, rokonai-e, vagy iskolatársai. De vannak. Hozzá tartoznak ehhez a mesebeli házhoz. Kedvesek, de elérhetetlenek, hiszen már nincsenek. Fölnőttek ők is. Füst Milán életének talán legnagyobb deficitje: gyereke nem volt. Megszegte az Úr parancsát a sokasodásról. Önarckép című versében fedi ezt föl: Horgaselméjü s szikár Aggastyán akarok én is lenni, mint maga az Úr. . . S ha majd számonkérnéd tőlem a gyermekeimet, Megvetéssel fordítom el akkor a fejem... Mert nincsenek gyermekeim, e vigasságban nem volt részem. .. Az óhajtott gyerekeket megálmodta magának. Egy babonásan aggodalmas napló-bejegyzése: ,,Már másodszor álmodtam gyerekről. Először egy kis fogadott lánykáról álmodtam, akit nagyon szerettem s ma egy fiúcskáról, aki nagyon sírt, hogy meghalt az apja. Ezt csókolgattam, s nagyon boldog voltam vele, mondván neki, hogy ne sírjon, most már én leszek az apja. — Mi ez? Mit jelent ez? Hogy a végem felé járok?" Meg akar vigasztalni egy gyászoló gyereket, új apát, új életet ígérve neki. De az álomból fölébredés vaslogikájával ezt kérdezi: ,,...a végem felé járok?" Mert kettős azonosulást élt át az álomban: az „ismerős kisfiú"val és a meghalt apával. A gyerekes család elképzelt derűjét számtalanszor megírta, hasonló azonosuló szerkesztéssel: ,,Ott fekszik a gyerek hasmánt a szőnyegen, nyitott könyv van előtte, olvas: buzgón, a gyerekszív minden édességével csüngve hősei sorsán, úgyszólván belesemmisülve ebbe az édességbe. Este van s fölöttünk egy zöldernyős lámpa világít. Anyja kint csevetel a konyhán, honnan is finom zajok hatolnak el időnként ide, egy-egy csörrenés, evőeszközök pengése, de valahonnan a falon át beszűrődik még egy kis dalos hullámzás is, — valaki zongorázik fenn vagy lenn egy másik emeleten." (Most már tudom) A maga gyerekkorát képzelt gyerekére áttéve nemcsak az idillt élte át, hanem a harcot is. A korán kamaszodó gyerek elszakadását, lelki útrakelését a családi kikötőből. Szórakozottság című elbeszélésében az a fiú, akire rásütik, hogy szórakozott, igazában éberen fülel. Éppen az ágya alatt játszik papiros bábjaival, mikor a végzetes apai szót hallja: ,,— Én már nem szeretem ezt a fiút. Mióta kamaszodik ez a fiú, teljességgel nem szeretem." Az meg ettől kezdve megvonja bizalmát az apjától. Megvonja tőle titkait, de szelíden, az udvariasság formuláit megtartva. ,,Mikor hazajött az iskolából, azt mondta neki: — kézit csókolom édesapám s ehhez még meg is hajolt egy kicsit. Csak épp hogy nem bújt oda hozzá soha többé, titkairól susogván a fülébe, ahogy eddig : sem a Zem-Zem nevezetű rózsaszínű madárrólr

de Szilvesztra hercegkisasszony kotnyeles dadáiról se tett néki soha többé említést, valamint Prunkliról sem, aki pedig tudvalévőleg a pincék mélyén suttyomban tanyázik s onnan kandikál olykor elő, hogy lehúzza magához a figyelmetlen gyerekeket. .. —(különösen épülő házaknál jó erre vigyázni!)" Az apa, akitől a fia így megvonta magát, a következő lapon: már halott, a fiú pedig egy síron; ülve cukorkát szopogat, s azon töpreng: hogy kell Rákosról hazamenni. Aztán, mikor egy idegen úr beviszi a városba, már semmi gyászt nem érez. ,,— Tessék csak nézni milyen gyönyörű! — kiáltott fel mégis valamely hirtelen örömmel, mikor 22