Budapest, 1976. (14. évfolyam)

10. szám október - Vargha Balázs: Füst Milán költött és valódi városai

a Keleti Pályaudvar környékén egy nagy léghajót látott a levegőben. (Mivelhogy sose látott még ilyet azelőtt.) — Még kosara is van, — kiáltotta tehát minden óvatosság nélkül, szinte rajongva." Ez az elbeszélés, amelynek végén ott van az önéletrajzi hitelesítő mondat („Mert ez bizony én voltam") — érdekes adatot rejt az író gyerekkoráról: „Megnézte a kriptákat, sírköveket, elolvasta felirataikat, már hogyne olvasta volna el egy nyolc éves fiú? akinek dolgozatát elküldték a millénniumba? (S épp azt, amely Szilvesztra hercegkisasszony dadáit tárgyalta három hosszú fejezetben.)" Ez a millennium valami irodalmi pályázat lehetett iskolásoknak 1896-ban. Füst Milánnak ez lehetett az első olyan irodalmi próbálkozása, amely kikerült a családi körből, rejtélyes felsőbb régiókba. Kása Mihályka és pártfogója Kása Mihályka lábbelije gumicipő, amelyet még tavaly kapott egy jótékony hölgytől; ezért kicsi neki. És beleragad a forró, olvadt aszfaltba, töri, sebzi a lábát. Mihálykáék hárman vannak testvérek, az apjuk „zupás", vagyis őrmester Szabadkán és „italos", vagyis részeges; rá se néz a családjára. Mamájuk varrni jár és „valami kis titkos üzlete" is van, de hamar elkölti a pénzét, s hagyja, hogy gyerekei az uccán nőjenek tel. Mihályka mindezt elmondja egy bácsi kérdéseire, akit ő szólított meg a hídnál, mert nem volt egy krajcárja hídpénzre. A bácsit nem Mihályka szegénysége, aszfaltos gumicipője hatotta meg, hanem fogalmazása. — Megint pontosan fejezted ki magadat — bámul a bácsi, mikor Mihály azt mondja, hogy nem vágyakozik az apja után, csak szeretné, ha volna neki is apja. Ebből is következtethetünk, hogy író a bácsi. Pártfogója megáll egy csemegeüzlet előtt, s megkérdezi, hogy mit szeretne. ,,Misu szíve, minek tagadnák, nagyot dobbant e szóra. Azt szerette volna mondani: hogy miért itt áll meg a bácsi, az istenért? Miért nem állt meg egy papírkereskedés előtt? Mert ott micsoda szagok vannak! Külön szaga van a noteszeknek, külön a radírgumiknak, hogy az ember majd elájul. És ott dupla radír is van; egyik fele tintának, — nem is szólva a gumiarábikumról az istenért. Vajon mondja-e most a gumiarábikumot, hogy ő mindenekfelett a7t c-rpretné?" De egy pillanat alatt belátja, hogy a felnőttek úgyse érthetik meg a gyerekeket, s csak ennyit mond, határozottan: — Én szeretem a szentjánoskenyeret. Pedig szentjánoskenyeret még nem kóstolt, aminthogy gumiarábikumja se volt még soha. Második találkozásukkor már mindent elmond Kása Mihályka a jó bácsinak. Apjáról mesél, aki otthagyta őket, pedig olyan sok mulatságos játékot tudott. . . Amit Misu az édesapjáról elmesél, az különös módon József Attila apjának dolgaira emlékeztet, ahogy Jolán leírta tréfásügyes apjukat. ,,Elmondta, hogy az ő apja mint emelte őt fel a levegőbe, mikor még kicsi volt, sőt fel is dobta és elkapta s ilyenkor anyuci mindig sikoltott. S hogy apa milyen tréfás ember <s volt fogpasztával bekente a szemöldökét, fekete cipőkrémmel az arca közepét s akkor annyit kellett nevetni rajta, mert olyan arcokat vágott hozzá, mint egy bohóc. S hogy mindenféle kunsztokat is tudott. S ekkor Mihályka kezdte mutatni az idegennek a Kunsztokat. Volt ott egy pad az akkori Kerepesi úton, annak éles támlájára lefeküdt és nem esett le róla. Ezt ő már begyakorolta a Múzeum-kertben. De az ő apja végig is tudott menni rajta, mint a kötéltáncosok, ezenfelül cigánykerekeket is tud hányni, épp ezért azt ő is nagyon szeretné megtanulni. Meg is ígérte neki egy gyerek a Múzeum-kertben, de aztán becsapta őt, szamárfület mutatott neki és elszaladt." Az ilyen mókás apák aztán egyszerre eltűnnek, otthagyják feleségüket, gyerekeiket. De Misiké apjának nevét felírta noteszába a jó úr egy utcaivillanylámpa fényénél, s elintézte, hogy Kása zupásőrmester ne máshova menjen karácsonykor, hanem a családjához. így lett Füst Milánból Jézuska. Milyenek a nagyfiúk? Nevetők című kisregénye feltűnést és elismerést keltett. Ő, aki a véleményeket sokra tartotta, ezt jegyezte a naplójába: „Hál' Istennek a Nevetők-kel nagy sikerem volt — Lengyel Menyhért azt mondta róla felizgatva, hogy akár Dosztojevszkij írhatta volna —, Bródy Sándor Molnárnak s Szomorynak nagy előadást tartott róla..." De Osvát, akinek az ítélete igazán számított, nemcsak lelkesedett;' bírált is: ...túl van a naturalizm.uson. Nagy szerkezeti hibája van. Kitűnően van írva." A szerkezete valóban nem jó. A kisregény első felében az író első személyben beszél barátjáról, B. A.-ról, közös diákkori élményeikről; a másikban B. A. mondja el veszedelmes ügyeit, amelyekből csak egy hamis alibi menthetné ki. De mielőtt a barátja segítségét fölhasználhatná — meghal. A végső, feszült jelenetben az író életre próbálja pofozni B. A.-t, a szó legszorosabb értelmében, de az már nem tér magához, s szinte a pofonokba hal bele. Ennek az aránytalan szerkezetnek köszönhetjük viszont a századforduló diákéletének tényértékű ábrázolását az első részben. Füst Milán már akkor megérezte, reménytelen és végtelen utcai kószálásaik alatt az ifjúkor paradoxonát, amit őrajta kívül Karinthy, Kosztolányi is többféleképpen megfogalmazott. Ő a Napló egyik korai füzetében így: ,,Tegnap E-nek azt írtam, hogy ez a jelentéktelen, ostoba jelen gyönyörű múlttá, a fiatalság felejthetetlen emlékévé lesz valaha." A „felejthetetlen" fiatalkor első nagy élménye, hogy ők ketten tökéletesen összetanultak: félszavakból, szemvillanásokból megértik egymást. „Nem kellett beszélnünk, hogy értsük egymást s ha beszélni akartunk, sem magyarul tettük: — egymásra villantak szemeink s például csak annyit mondott egyikünk: — Feleki! Amiből megérthette a másik, hogy itt egy épp oly utálatos személyről van szó, mint bizonyos Feleki nevű egyén, akiről bizony már el is felejtettem, ki lehetett. S akkorra már mindketten megmérlegeltük pillantásainkkal a közénk vetődött idegent s már tudtuk is, hogy mi a teendő: — hajigáltuk, ha tolakodott, nevettük, ha tudákoskodott s megvertük, ha fölényes mert lenni." Ennyi bőségesen elég, hogy „veszélyes két alaknak" nézhesse őket bárki. Holott játszottak csak, mint néhány év múlva Esti Kornél, Kaniczky és Sárkány — azaz Kosztolányi, Karinthy és Somlyó Zoltán. Egy ismerősük, egy kajla bajszú öregúr, akiről hosszas tanakodás után megállapodtak, hogy hegedűtanár lehet, a tél elején perzsa utánzatú télikabátban jelent meg a Szondy utcában, peckesen feszítve. Hogyan büntessék meg ezért a kabátért? „Lehetetlen terveket forgattunk még akkor is, mikor már az öreg úr befordult a sarkon és méltóságos lassúsággal, mint valami fekete hajó úszott a Szondy utca vizein. Rögtön komoly arcot öltöttünk, mintha alázatos és jól nevelt ifjak volnánk s valami álnok tisztelettel néztünk dióbarna szemébe. S éppen abban a pillanatban, mikor összeértünk vele s kettéváltunk, mint a hullámok, hogy elsüllyesszük őt hátunk mögött, valaki mély basszus hangon megszólalt a közelemben: — Szép télikabátom van." A helyzet valóban Dosztojevszkijnél is előfordulhatna. A kis öregúr ugyanis azt képzelte, hogy hallucinál, csak körülnézett, és szórakozottan továbbment. B. A. viszont, aki a baszszushangú mondat után eltűnt, „mint a hadvezér lépett ki egy ház kapujából, ahová a kritikus percben nyílsebesen befordult volt — s azzal rögtön le is ült a kapualjba s két könyökére hajtva fejét elkezdett majdnem hivatásszerűen nevetni: s én ugyan nem jóízűen, de mint az elkábult bolond, vele." A hülyéskedő B. A.-ból hamarosan veszélyes egyéniség lesz, akinek megjelenését mint egy istenségét, természeti előjelek készítik elő. ,,Koratavasz

i este volt és én éppen a Körúton álltam a N. Y. kávéház közelében s az eget bámultam, mert fura volt. (Milyen más szemmel néztem fiatalon a felhőket!) Az égnek olyan színe volt, amilyennek még sohasem láttam... a mély violaszín alap napnyugat felé világos zölddé finomult, — középütt világoskéken rojtozott és terhes, koromfekete felhők — s az egészből valami különös fény, sose látott, mondhatni sötétes világosság sűrűsödött át az utcákra-terekre, amely habossá, könnyűvé, szinte túlvilágivá varázsolta a várost. A sok fölfelé-nézéstől már fájt a nyakam s el-elszédültem, — majdnem felbuktam, mikor nekemjött egy kisfiú. Egyszercsak egy ujjal finoman megérintett valaki. S én rögtön, mielőtt még ránéztem volna, tudtam, hogy ez senki más nem lehet, csakis 5. S valóban B. A. állott előttem." A sejtelmek és meglepetések elmúlnak az ifjúkorral. Füst Milán azt a különös tapasztalatát jegyezte be 1937-ben a naplójába, hogy a Körút az ő ifjúkorában fényesebb, fontosabb volt. „Nem tudom megállapítani, hogy miben különbözik a mai Erzsébet körút az akkoritól. Furcsa, furcsa. Ma arra jártam s mintha kisvárossá változott volna. Akkor ha kimentem este a villanyfényes körútra, az volt a nagyvilág. (Szegény Somlyó ott sétált galambszín mellényben. De fáj nekem a fiatalságom.) S most oly kicsi s oly balkáni színes és piszkos! Idegenné lett!" 23